A tárcaíró ember az életből csipeget fel morzsákat, legtöbbször a sajátjából, az kéznél van, vagy amikor unalmasnak tűnik kissé, bele lehet pillantani más sorsokba, más életekbe. Könnyű ez, ha csend van, vagy órákat andalgunk kisvárosi utcákon, zsúfolt piacokon, elmegyünk az ország északi vagy keleti csücskébe, ahol az élet mélységes bugyrai sokkal intenzívebben bukkannak elő, mint bármely más helyeken, beszívhatjuk más házak illatát, láthatjuk más szemek történetét.
De mit tegyen a tárcaíró ember, ha napjait éppen nyolc sivalkodó, nyüszkölő fekete kiskutya aranyozza be, vagy épp teszi már-már elviselhetetlenné, napszaktól, hangulattól és a zajok intenzitásától függően? Ilyenkor bármilyen egyéb gondolat, ha el is indul valamerre, bármilyen szép mondat, ha elő is bukkan szinte a semmiből, azonnal tovaillan. Továbbfújja egy vakkantás, egy ugatásnak tűnő hangkezdemény, vagy épp az anyakutya panaszos morranása, lám, megint nagyobbat haraptak a csecsbe, mint kellett volna. Témaérzékenységünk ilyenkor a négylábúakra fókuszál, velük vannak teli a napjaink, miattuk lótunk-futunk, kelünk fel hajnalban és fekszünk később, mint szoktunk.
Kalandosan kezdődött ez is, ahogyan lenni szokott, ha megpróbáljuk emberi törvényekkel felülírni a természetét. Hallgatva az okosabbak és tapasztaltabbak tanácsára, préselt faforgács lapokból ácsoltunk elletőládát, csinosat, stabilat, körben kipárnázva lécekkel, nehogy a szélekhez nyomja a pár napos kölyköket nagy testű schnauzerünk. Linóleumot is vettünk a keret alá, noha a műanyagot nem szívleljük, de praktikus szempontok miatt jobbnak tűnt ezt takarítani, mint az amúgy világos színű padlót. Pokrócokat kaptunk barátoktól, használt törölközőket, törlőkendőket, sokszor kimosott pelenkákat, puha rongyokat. Volt, aki azt javasolta, újságpapír galacsinokkal vagy kéztörlőből formázott labdagömbökkel szórjuk tele az almot, hogy az legalább a kezdeti napokon felszívja az ilyenkor szokásos kellemetlen anyagokat, vért, verítéket, nyálkát. Mások azt tanácsolták, terítsünk inkább szalmát vagy szénát a méretes keret aljára, azon a kutya is könnyebben megnyugszik, a kölykök is puhábbra születnek.
Eljött aztán a nap, láttuk a jeleket, tudtuk, vagy legalábbis sejtettük, mi fog történni. Próbáltunk ezért a kutyának minél nyugodtabb légkört teremteni, ha már a nappali egyik eldugott sarkában találtunk számára meleg és ideális helyet: lehalkítottuk a tévét, lábujjhegyen jártunk, egymással is suttogva beszéltünk. Jó lesz így, gondoltuk mi.
Csakhogy ebünk éjfél körül nyüszkölve kéredzkedett ki az ajtón, elindult bele a nagy, sötét, fekete éjszakába, a mínusz két fokos hidegbe, és nem is jött vissza, hiába szólongattuk. A nyitott fészer egyik zugában találtuk meg, a szalmabálák közé fúrt magának helyet, ott feküdt el, hat lóval sem lehetett volna elvontatni onnét. Nesze neked meleg hely, gondosan összeácsolt elletőkeret, aggodalom, babusgatás, olyan a születés is, mint a halál, emberi erő nem befolyásolhatja azt sosem.