Csomó mindenkinek nincs igaza az orosz-ukrán háború eshetőségét illetően. Nehéz sorrendet felállítani, de valahol mégiscsak el kell kezdeni, úgyhogy vegyük előre Moszkvát. Putyinnak nincs igaza abban, hogy Oroszországnak csak a katonai erő vagy az azzal való fenyegetés maradt érdekei érvényesítésére, és valószínűleg abban sem, hogy gyorsan kapitulációra tudná kényszeríteni Ukrajnát, ahol a világháború után az erdőkben az 50-es évek közepéig tartották magukat az antikommunista ellenállók. Az ukrán haderő harcedzett, eleve nem lenne könnyű falat, de ennél is fontosabb, hogy a hat és fél Magyarországnyi államban a Krím megszállása óta felerősödtek az oroszellenes és nacionalista érzelmek. Az amúgy is agyaglábakon álló orosz gazdaság beleroppanna egy komoly háború költségeibe és az elkerülhetetlen nemzetközi retorzióba.
A Nyugatnak abban nincs igaza, hogy évtizedeken át következmények nélkül figyelmen lehet hagyni Oroszország jogos érdekeit és magyarázható aggodalmait. Látjuk, hogy ez hová vezetett: a paranoia és a birodalmi reflexek eluralkodásához. Az sem bölcs, hogy az ukránokban azt az érzetet keltik, mintha a Nyugat harcát vívnák, és ha arra kerülne a sor, akkor maguk mögött tudhatnák a NATO-t. A szövetségnek saját tagjai biztonságára kell koncentrálnia, erejéből és elszántságából aligha futja többre.
Belarusz diktátora is rossz nyomon jár, ha úgy véli, hogy megszilárdíthatja hatalmát az oroszoknak tett katonai szívességgel. Lukasenko mindeddig nem ismerte el a Krím orosz megszállását, hiszen tudja, hogy az precedenst teremt akár az ő országa bekebelezésére is. Ha most netán átengedi az Ukrajnát északról fenyegető orosz csapatokat, akkor azzal a független Belarusz sírját ássa meg, s utána a Kremlnek rá sem lesz már szüksége.
Az ukrán vezetés is illúziókat kerget, ha azt hiszi, hogy a Nyugat segítségével most végleg és teljesen ki tud szabadulni az orosz befolyási övezetből. Butaság lenne, ha netán a konfliktus végletekig való kiélezésével próbálnák felértékelni Kijev geopolitikai szerepét: túl nagy a veszélye annak, hogy az országot megrokkantó háborúba keverednek, vagy legalábbis fegyverkezésre kényszerülnek, aminek a végén persze majd megint elnököt cserélnek, mintha az megoldaná a gordiuszi csomót.
A magyar külpolitika is téves. Veszekedésügyi miniszterünk Rigában, a NATO külügyi tanácskozásán megpróbált egyszerre fújni hideget és meleget, ami garantálja, hogy a Nyugat és Kelet is igazolni lássa eddigi gyanakvását: a magyarok nincsenek velük. Másrészt Magyarország érdekei nem korlátozhatók az egyre fogyó kárpátaljai magyar kisebbség érdekeire, az meg végképp ostobaság volna – bár a jobboldal titokban a 90-es évek eleje óta reménykedik benne –, ha elhinnék, hogy a nagy felfordulásban esetleg vissza lehetne kapni egy-két Trianonban elveszített határ menti várost.
A felsorolás korántsem teljes, akad még pár tévedés. Csak hát akkor mégis, kinek van itt igaza? Senkinek, van ilyen. Illetve, ahogy a régi szovjet dal címe is szól: Akar-e Moszkva háborút? Talán nem, de ettől még kitörhet.