Porszem került a malmok hengerei közé - némi képzavarral szólva -, ám a következmények annál világosabbak. Másról sem hallani az utóbbi időben, mint hogy a pandémia következtében a globális ellátási láncok megszakadtak, összekuszálódtak. Chiphiánytól szenved az autóipar, az elektronikai ágazat, a malmok meg attól, hogy nincs elég búza. Meglepődve halljuk az ATV riportjában, hogy a parasztok a hét szűk esztendőre készülve visszatartják a nyáron aratott kenyérnekvalót, mert úgy vélik, magasabb áron is eladhatják majd a készleteiket. Kell a pénz, hogy fizetni tudják az egyre dráguló energiát, üzemanyagot, béreket.
A 60 ezerről százezer forintra kúszó tonnánkénti búzaár pedig megviseli a malmokat, amelyek már csak rátenni tudják egyéb költségeiket a liszt árára. Ők is a megszokottnál háromszor-ötször drágábban veszik már a gázt, kétszeres áron az áramot, és náluk is emelkedik a minimálbér. Csoda-e, hogy ezután drágul a liszt, és az idén nem is először? A januárban már 30-40 százalékkal magasabb, kilónként a 200 forintot meghaladó lisztárakat láthatunk a boltok polcain, és nem csak ott.
Aztán elindul a szokásos ördögi kör. A drága alapanyagból csak még drágább kenyeret és péksüteményt tud sütni a pék, a boltos pedig erre rakja rá a hasznát. Amit a vásárló egy az egyben kifizet, de azt már kevesen kérdezik, hogy közben mennyivel ment feljebb a fizetése, hogy a költési arányok megmaradjanak. Ha ment is feljebb, a magára hagyott, sőt a kormány és a jegybank által is fűtött infláció megeszi a béremeléseket, a megtakarításokat.
És a kenyér csak egy tétel az élelmiszerek között: tudjuk, látjuk, minden drágul, egyre nehezebb a megélhetés. Amikor luxuscikké válik a kenyér, az már nagy bajt jelent. A politikusoktól nemigen lehet várni, hogy megtippeljék, mibe is kerül egy zsömle, ritkán vesznek le a polcról ilyesmit, de az általuk hozott törvények számon kérhetők rajtuk. Például az, hogy a kenyér mint magyarok számára az egyik legfontosabb alapvető élelmiszer, miért a legmagasabb áfakulccsal adózik még mindig.