Arról, hogy végső soron mikor is kezdhettünk el focizni azon az Alsótavi utcai saroktelek előtti széles földdarabon, persze fogalmam sincs, mint ahogy arról sem, hogy vajon mi voltunk-e az elsők, akik labdarúgásra használták ezt a részt, vagy mondjuk már a szüleink és esetleg a nagyszüleink is így tettek annak idején. Az mindenesetre biztos, hogy mi, a környező házakban lakó gyerekek emberemlékezet óta ott fociztunk délutánonként, egyik kapufának a területen található villanyoszlopokat használva, másiknak meg pólót, pulóvert, követ tettünk le. A pálya egyik széle az úttest volt, a másik a járda, és az sem zavart meg minket a játékban, hogy néhány fa, bokor is sarjadzott errefelé, azok esetünkben ugyanúgy a pálya részét képezték, mint a rendes meccseken a bíró vagy a szögletzászló. Persze hatalmas röhögés lett a jutalma annak, akit esetleg sikeresen kicselezett egy hársfa vagy egy gyalogbodza, de hát ez is a játék szépségeihez tartozott ugyanúgy, ahogy a villámkapus fogalma (ez olyan játékos volt, aki rohadtul nem szeretett a kapuban tartózkodni, ezért kifuthatott mezőnybe, de a kapu közelében már kézzel háríthatta a labdát – persze, hogy mi számított „a kapu közelében”-nek, az állandó viták tárgyát képezte), vagy a mindent eldöntő gól (a gólokat ugyanis egy idő után nem számoltuk, csak mikor már nagyon szorított az idő, esetleg az utcai lámpák kapcsoltak föl, ezért mindenképp menni kellett lassan haza, akkor állapítottuk meg, hogy jé, pont döntetlenre állunk, a következő gól dönt).
Szóval remekül elvoltunk ezen a pályán egész nyarakat, és addig semmi probléma nem is akadt, míg a saroktelken álló házban Búti barátunk nagyanyja, Máli néni lakott. Az idős asszonyt mindannyian nagyon szerettük, ha bementünk hozzá, isteni sütikkel tömött minket, ha pedig a labda beesett a patikaszerűen rendben tartott kertbe, vagy a még nagyobb becsben tartott virágágyásba, akkor Búti csak befutott, és már hozta is vissza a játékszert. Jó, hát abban, hogy Máli néni angyali nyugalommal viselte az ilyen dúlásainkat, annak is szerepe lehetett, hogy mindig szeretett unokáját küldtük be a lasztiért, de amikor esetleg Búti nélkül fociztunk ott, akkor sem reklamált egy-egy ilyen berohanásért.
Sajnos azonban Máli néni nagyon öreg volt már, így valamikor a kilencvenes évek közepén eltávozott, Búti szülei pedig nem akarták megtartani a házat. Akkor felmerült egy olyan verzió is, hogy mivel az öreg Búti gazdálkodott, elcserélik szőrt szőrért az én nagymamám faluszéli, hatalmas telekkel rendelkező házával, de sajnos ez nagyanyám makacssága miatt kútba esett, és végül egy, valahonnan vidékről jött család vette meg a házat, és ezzel megörökölték az AUFC-t (Alsótavi Utcai Futball Club) is. A gondok velük már akkor megkezdődtek, mikor ideköltöztek, illetőleg már akkor látni lehetett, hogy elég sok bajt fognak okozni. Például beköltöztek úgy a házba, ahogy Máli nénénk távozott belőle, mi pedig sportot űztünk abból, hogy azt számoltuk, meddig nem mossák le az ablakokat, és meddig nem tesznek fel függönyt – júniustól következő év márciusáig húzták egyébként. Azután pedig maguk kezdték felújítani a házat, ami ugyancsak érdekes megoldásokat szült: az öreg egyenként leszedegette a cserepeket, átfestette és visszatette, majd mikor a következő évben az összes festéket lemosták az első tavaszi esők, újrakezdte. De a legszebb az a produkció volt, mikor belső átalakításba fogtak, és ennek örömére ki is verték az egyik tartófalat, amitől majdnem a fejükre borult a tetőszerkezet. Búti csak annyit mondott erre:
– Nem sűrűn szoktam sírni, de mikor megláttam, hogy ezt művelik öreganyám házával, hát kijöttek a könnyeim.
A foci miatti konfliktusok is elég hamar eszkalálódtak, pedig mi igen barátságosan indítottunk, még a velünk nagyjából egykorú fiukat is magunk közé engedtük, de néhány meccs, és jó pár kertjükben landoló labda után már nem jöhetett ki közénk, pedig addigra már a gaz verte fel a Máli néni által katonás rendben tartott kertet, így a labdáink maximum csak némi parlagfűben tudtak kárt tenni. Aztán nekiálltak velünk is kötekedni, hogy miért rugdaljuk be folyton a labdát, pedig Isten látja lelkemet, eleinte semmivel sem történt meg ez több alkalommal, mint Máli nénénk idejében. Mondom, eleinte, mert aztán minél többször tették ezt szóvá, annál többször érkezett meg a laszti a kertbe, utána pedig ugrott be valamelyikünk, hogy lehetőleg minél feltűnőbben távolítsa el onnan. Hogy aztán végül mikor és mitől is szakadhatott el a cérna náluk, azt konkrétan nem tudom, de 1997 májusának elején szinte minden ott focizó gyerek szülei, köztük persze az enyémek is, levelet kaptak a Hanságszéppuszta Község Önkormányzatától a következő szöveggel:
Tisztelt X. Y.!
Hivatalunkhoz 1997. május 3-án bejelentés érkezett Kajtár Imre Hanságszéppuszta, Alsótavi út 27. szám alatti lakostól, hogy a háza előtt labdázó gyerekek, köztük az Ön fia, X. Z. is, rendszeresen megzavarják nyugalmukat, és birtokháborítást követnek el. Felszólítom Önt, hogy gyermekét figyelmeztesse garázda jellegű tevékenység beszüntetésére, ennek érdekében a Hanságszéppuszta, Alsótavi út 27. előtti közterületen a labdajátékot betiltom. Kérem, ehhez tartsák magukat!
Tisztelettel:
Dr. Sarkadi Sándor jegyző
Na most ha az akkori jegyző atombombát dobatott volna az Alsótavi út adott szakaszára, azzal sem tudott volna nagyobb felhördülést kiváltani a kedves szülők körében, mint így, hogy megpróbálta a gyerekeiket megrendszabályozni. Igaz, ők maguk is néha háborogtak azon, hogy a rohadt kölkök már megint üvöltözve rugdalják ott a labdát, de nehogy már a hivatal akarja eldönteni, mit is tehetnek és mit nem. Valószínűsítem, hogy Pörce muterja lehetett a felbujtó, mert ő volt a leghangosabb a haveri köröm szülei közül, sőt még azt is el tudom képzelni, hogy rontott át Bútiékhoz (azért csak elképzelni tudom, mert akkor épp osztálykiránduláson voltam, és csak este, a helyzet tetőzésekor értem haza):
– Te, Józsi – rontott be tehát e képzeletbeli helyzetben Kriszti néni (csak Hiszti néninek hívtuk, szóval el lehet képzelni a stílusát) –, olvastad eztet a levelet?
Búti apjának valószínűleg csak bólintani volt ideje, mert Hiszti néni már folytatta is:
– Há mit képzel ez a jegyző, csak így parancsolgat itten, há, én bemegyek, de úgy elküldöm, vissza se talál!
Valószínűleg egész délután folytatódott volna a monológ, ha Búti faterja nem dobja be, hogy beszéljenek a többi környékbeli szülővel is, aztán együtt találják ki, mi legyen, bár ezt továbbra is csak gyanítom. Mindenesetre még kora este megtörténhetett a kupaktanács, ahol valaki – itt leginkább apámra tippelnék, mert neki szoktak ilyen zseniális ötletei támadni a másokkal való kitolás terén – felvetette, hogy inkább rendezzük le ezt az egészet magunk között. Hogy ez mit is jelent konkrétan, azzal csak akkor szembesültem, mikor fél nyolc felé hazaértem az osztálykirándulásról, majd nem sokkal kilenc előtt apám benyitott a szobámba, és annyit kérdezett:
– Fiam, hol a labdád?
Elég elkerekedett szemekkel nézhettem rá, mert a bennem feltörni készülő kérdés nélkül is válaszolt:
– Ne nézzél így, csak hozd a labdát, megyünk focizni!
Így már nem is kérdeztem semmit, hanem indultam vele, de még az eddiginél is nagyobb megdöbbenésemre anyum is velünk tartott. Út közben nem is nagyon beszéltünk, de én már sejtettem, mire megy ki a játék. Úgy is lett, ahogy gondoltam: azon az Alsótavi utcai saroktelek előtti széles földdarabon egy-két barátom már ott ácsorgott a szüleivel együtt, és lassan az egész haveri társaság ott volt családostul.
– Na, akkor focizzunk! – adta ki az utasítást Hiszti néni, mire megkezdődött életem valószínűleg legemlékezetesebb és legszürreálisabb labdarúgó-mérkőzése. Emlékezetes, mert a saját szüleimet, de a többiekét sem láttam sem azelőtt, sem azóta játszani. És szürreális, mert ilyen sportháttérrel, amivel a szüleink rendelkeztek, el lehet képzelni, milyen színvonalú játék folyt ott.
Arra persze gondosan ügyelt mindenki, hogy a lehető leghangosabban menjen minden, és hogy megfelelő időközönként a kertben landoljon a labda, amiért mindig másik szülő ballagott be. Reklamálni persze Kajtárék ezután nem mertek, mert mikor megkezdődött a nagy meccs, kinéztek az ajtón, és valószínűleg döbbenten konstatálták, hogy itt sok babér nekik nem fog teremni, úgyhogy többet elő sem mertek jönni.
A meccs végül 21 óra 55 percig tartott, mert akkoriban még 22 óra volt a csendháborítás kezdő időpontja, a kibővített AUFC pedig nem akart ilyen magas labdát adni Kajtáréknak. Úgyhogy abban az időpontban mindenki megállt, és én azt hittem, haza fogunk vonulni, de nem így történt. Hiszti néni a zsebébe nyúlt, egy nagy halom papírt vett elő, kiosztotta, aztán szép csendben az ablak alá vonultunk, ahol az öreg Búti karvezetésével énekelni kezdtünk:
„Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel,
A ház is a miénk, mert mi viseljük el,
Nekünk kevés fény jut, árnyékból van több,
Sötét szobánkban a pók rossz hálót köt.
A mély udvarokban csak ecetfa nő,
A lépcsőn melyen járunk, elkopott a kő,
Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel,
Ismerős a fütty, és egymásnak felel.
Csavarogtunk mi már sokszor délután,
Ápolt kerteken, hol elfeküdt a nyár,
És ha este lett és indultunk haza
Visszafogadott minket ott a tér dala.”
Bár ott, az addigra ismét elkoszosodott ablak alatt, néhány hársfa és gyalogbodza társaságában énekeltük a legendás LGT-dalt, én pontosan értettem, hogy ez már nem Kajtáréknak szól, hanem értünk, a mi fiatalkorunkért, meg persze a szüleink fiatalságáért is. Aztán pontban 10 órakor a kórus is elhallgatott, és szépen csendben hazavonult mindenki. Attól a naptól kezdve soha többé senki nem mert reklamálni, ha ott fociztunk azon az Alsótavi utcai saroktelek előtti széles földdarabon, azokon a végtelen, kilencvenes évekbeli nyarakon.
