Lehet-e eszköz a versenysportban a testi vagy lelki bántalmazás? Egyáltalán, mi számít annak? A pofon? A kiabálás, káromkodás? Az aranyéremért bármit el kell tűrni? Miért nem lépnek a versenyzők, ha hánynak, sírnak az edzés és az edző miatt? Léphetnek egyáltalán? Hol kezdődik, és mikor ér véget a szülő felelőssége? Hogyan lehet átlépni a fizikai tűrőképesség határát? Sokan keresik a választ ezekre a kérdésekre, és még sokkal többre, miután Cseh László olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó, valamint egykori csapattársai állítják: edzőjük, Turi György fizikailag és lelkileg is bántalmazta őket. A trénerek, egykori élsportolók véleménye összetett képet fest a történtekről.
Hála a pofonért
„Nálunk megengedett volt a verés” – ezt a Blikknek nyilatkozta a napokban Magyar Zoltán. A kétszeres olimpiai bajnok tornász szerint edzője kegyetlen ember volt, „de letérdelek előtte és megcsókolom a kezét, mert ez kellett ahhoz, hogy belőlem kétszeres olimpiai bajnok legyen”. Ma már más világ van, „de amikor én voltam gyerek, az ötvenes-hatvanas években, elfogadott volt, hogy ütöttek minket otthon, az iskolában és a sportpályán. Emlékszem, az édesanyám is felpofozott, ha rosszalkodtam, esetleg nem mentem edzésre. Magamtól, önszorgalomból biztosan nem sikerült volna csúcsra jutnom, a pofonok nélkül nem lettem volna olimpiai bajnok, s nem lennék a Nemzet Sportolója sem.”
Cseh László másképp élte meg a testi, lelki pofonokat. A 24.hu-nak adott interjúban azt mondta, mindig is érezte, hogy ami Kőbányán zajlik, az nem jó neki. Az egész edzés arról szólt, hogy talán, éppenhogy meg tudják csinálni azt, amit a medence partjáról elvártak tőlük. Kimondott célként fogalmazódott meg, hogy meg kell törni a versenyzőt. Ha nem sikerült valami, „jött az ordibálás, a büntetés. Gumikötelezés közben koki a farúddal. Ha nem úszod meg a szintidőt, akkor ugyanez a vízben. Képzeld el, amikor becsapsz 186-192-es pulzussal, és puff a fejedre! De ennél is rosszabb a lelki terror”.
A szintén visszavonult Bernek Péter a Népszavának beszélt arról, hogy napi szinten hallotta az edzőtől, nem elég jó. Vasárnap már azon stresszelt, mi lesz hétfőn, ha nem teljesít megfelelően az edzésen. „Sokszor oda is hánytam edzés közben a medencepartra.” Neki azt mondták, ha elmegy, nem lesz belőle úszó, kikerül a válogatottból. Nem hitt Turi módszerében, de a szerződése miatt nem mehetett. Édesanyja, Bernekné Asztalos Enikő pedig arról mesélt, férje nehezményezte a szerződésben szereplő apró betűs részt: „Ha kilépünk a szerződésből, akkor vissza kell fizetni rengeteg pénzt. Peti ebből nem tudott volna jól kilépni.”
Turi György, szintén a 24.hu-n elismerte, előkerült a bot és a pálca is edzések közben. „De nem azért ütünk, hogy fájjon, hanem, hogy figyeljen már oda, mert hiába kiabál az ember, a víz alatt nem ér semmit” – mondta, és bevallotta, hogy megütött egy lányt is, Szepesi Nikit.
Katonás szigor
Plagányi Zsoltról – aki 2014-től Cseh László visszavonulásáig volt az olimpikon edzője – az úszó azt mondta, nála tanulta meg, hogy ha nem úgy megy egy edzés, ahogy eltervezték, attól még nem dől össze a világ. Plagányi lapunknak úgy fogalmazott: az edzésekre, az edzőtáborokra a kemény munka mellett a jókedv is jellemző. Ehhez fontos, hogy az edző reálisan határozza meg a versenyző kiindulószintjét és az elérhető célt.
Ha ez a kettő nincs összhangban, ha bármelyik túl magas vagy túl alacsony, akkor az eszközök és az elvárások sem lehetnek ideálisak. Ez feszültséget okoz. „De bármilyen hiba is csúszik a gépezetbe, a testi-lelki terrornak és a félelemkeltésnek nincs helye az edző és a sportoló kapcsolatában” – mondta. Azt vallja, akkor teljesít jól egy sportoló, ha a motivációja belülről fakad, ő akarja az eredményt, és nem az edző vagy az egyesület. Senki sem hibátlan, mondta, ő sem az. Ha egy sportolóval nincs meg az összhang, először magában keresi az okokat.
A belső motiváció erejéről beszélt Petrov Iván, az Európa-bajnok világcsúcstartó Szabó Szebasztián, és a szintén Európa-bajnok Jakabos Zsuzsanna edzője is. „Egy versenyzőnek azt az örömforrást kell megtalálnia, amiért neki érdemes január elsején, vagy éppen hétfőn reggel 5.45-kor edzeni. Van, aki szereti a versenyzéssel járó adrenalint, de ne legyünk álszentek, a versenysporttal együtt járó hírnév és a pénzügyi szempontok, az anyagi függetlenség öröme sem elhanyagolható szempont.” A külső motivációnak is szerepe lehet a sikerben, ami lehet jutalmazás, javadalmazás, dicséret, vagy a régi, bevett módszerek: fenyegetés, verés, büntetés. De ezek bármelyike önmagában csak rövid távon megoldás.
Kiss Gergely háromszoros olimpiai bajnok magyar vízilabdázó szerint az edző elsődleges dolga az, hogy megszerettesse a sportágat a tanítványaival, kihozza belőlük a legjobb eredményt. Éspedig úgy, hogy közben emberileg is fejleszti őket. Fel sem lehet sorolni, mondta, hány pozitív tulajdonság kialakulásában van szerepe a sportnak. „Az élsportban legtöbbször már-már katonás fegyelemre van szükség, de ebbe soha, semmilyen körülmények között nem férhet bele, hogy a gyereknek monoklija legyen, vagy a tarkóján viselje az edzője kéznyomát, esetleg megalázzák, és remegve menjen edzésre.” Ha egy csapatsportban az edző túlságosan szigorú, diktatórikus, autokratikus edzéseket tart, akkor egy idő után könnyen kiöli a gyerekekből a kreativitást, a motivációt. Enélkül egy labdasport nem lehet eredményes. Ha túlzottan demokratikus, barátkozós a hangulat, akkor viszont a fegyelemre való hajlam szűnhet meg, ami nélkül szintén nem lesz jó a csapat, mondta a vízilabdázó.
Kiss szerint ugyanakkor a csapatjátékosok oldottabb közegben edzenek, mint az egyéni sportolók, akiknek a teljesítményét milliméterben vagy tizedmásodpercben mérik. A vízilabdában a gólok számítanak, de hogy mikor és miért repül a háló közepe helyett a kapufára a labda, kevéssé számon kérhető, mint egy tizedmásodperces lemaradás az úszásban. Nekik is tűrniük kellett a monotonitást – mesélte, hiszen egy 3,5 órás edzés nem arról szólt, hogy az „ujjukon pörgetik a labdát”. Minden alkalommal több ezer kalóriát égettek el. De az tény, hogy több lehetőségük volt a kötetlenebb, játékosabb pillanatokra. Csapatsportban az edzőnek is több eszköze van feldobni a hullafáradt játékosok hangulatát. Egy maratonfutó vagy egy úszó fáradtságát aligha lehet a táv felénél enyhíteni.
Álszentségveszély
Petrov Iván szerint sokan hajlamosak úgy beállítani az edzőket, mintha basáskodó, kegyetlen hadurak lennének, pedig a hevesség mindenhol, minden sportágban jelen van. Kizárólag az egyik oldalt meghallgatni értelmetlen, destruktív és igazságtalan is. Szerinte sokszor beszélünk a versenyzők lelkéről, az edzőről soha. „Az edző léte, jövője ugyanúgy hajszálon, pillanatnyi nüanszokon múlik. Ha nincsenek érmek, akkor megváltozhat a politikai széljárás, elmaradhat az állami juttatás, tönkremehet a klub. Óriási nyomás alatt kell teljesíteniük, százféle erővonal között kell egyensúlyozniuk, és ezek közül csak egyik az eredményesség” – sorolta az edző.
Hasonlóan érvelt Plagányi Zsolt is. Ő is úgy fogalmazott: az összes finanszírozás, erkölcsi és anyagi elismerés az eredményességhez, elsősorban az aranyéremhez kötődik. Hiába tudja a szakma, hogy az olimpiai döntőbe bekerülni, hatodik vagy akár nyolcadik helyezést elérni is óriási eredmény, ennek anyagi és társadalmi elismertsége majdhogynem a nullával egyenlő. Pedig egy döntős eredménye nem sokban marad el a Himnusz hangjaival köszöntött aranyérmesétől. Nagyon kevés a különbség, úszásban gyakran tizedmásodpercekről beszélünk. Mégis, az aranyérem a „minden”, az ezüst „a futottak még” kategória, a bronz „mellékes”, a döntős helyezés pedig a feledés homályába merül. Amelyik edző ezt nem tudja elfogadni, az hajlamossá válhat arra, hogy mindenkit végig akarjon hajszolni a sokszor lehetetlen úton. Hiába jelöli ki célként az aranyat, ha a versenyzője a versenyzőtársakhoz képest egy olimpiai döntőre képes, az aranyra nem. Hiába a társadalmi és az állami nyomás, ezt figyelembe kell venni.
Petrov Iván úgy fogalmazott: senkinek nem tartanak pisztolyt a fejéhez azért, hogy egy adott klubban versenyezzen. Egy felnőtt saját maga dönthet arról, hol és kivel akar dolgozni. Ha nem tetszik, tovább lehet állni. Ez ugyanúgy működik, mint egy civil munkahelyen. Ha egy dolgozó nem ért egyet a feltételekkel, másik munkahelyet keres. De kérdés, mit lehet kezdeni egy bántalmazó helyzetben akkor, ha gyerekről van szó? „Ki a felelős, ha a szülő tudja, hogy a gyerekét lógósnak és szemétnek nevezik, az idősebbek is zaklatják, sír az edzések előtt és alatt, félelmében belehány a medencébe, de mégsem hozza el az egyesülettől. Elfogadható magyarázat, hogy ha másik sportklubhoz igazolnának, akkor sok pénzt kellene visszafizetniük? Tényleg csak az edző hibájáról beszélhetünk ilyenkor? Ha a gyerek otthon elmondja a félelmét, és a szülő nem lép, akkor ki a hibás? És mi lehet az oka annak, ha a gyerek nem beszél otthon a fájdalmáról? Ne legyünk álszentek: sokszor nemcsak az edző, de a szülő is saját meg nem valósult álmait éli ki a gyereken” – fogalmazott az edző.
Szakmából kivetnivaló
Bárdosi Sándor olimpiai ezüstérmes, junior világ- és Európa-bajnok birkózó ma már edzőként dolgozik. Szerinte aki bántja a tanítványait – akár fizikailag, akár lelkileg –, azt a szakmának ki kell vetnie magából. Versenyző korában szinte nagyapa-unoka viszonyban volt a nevelőedzőjével, Hoffmann Gézával, aki soha nem alkalmazott fizikai vagy lelki erőszakot. „Pedig, ha valaki hülye gyerek volt, akkor az én voltam. Egy infantilis, minden marhaságra kapható, nagyon rossz kölyök hírében álltam. Minden tanév első hetében biztosan megvolt az első igazgatói intőm. Mégis lehetett verés, testi fenyítés, lelki terror nélkül arra ösztönözni, hogy meg akarjam csinálni az edzést, pedig naponta háromszor két-két órát voltunk a teremben.”
Az edzője, ahogy Bárdosi fogalmazott, ésszel csinálta. Elmondta a tanítványának, mit kell tenni ahhoz, hogy megnyerjen egy világversenyt. „Azt mondta, ha minden edzés után megcsinálom még ezt meg azt a pluszfeladatot, akkor mindenkit össze fogok verni. Néha nagyon rossz volt, fájt, elegem volt. Az edzőm nem erőltetett semmit, azt mondta, ha nem, hát nem, magadért küzdesz, ha nem akarsz nyerni, pihenj nyugodtan. Nem pihentem, mert akartam. És nyertem.”
Bárdosi számos versenyen tapasztalta, ahogy más edzők ordítanak a tanítványukkal, és pofozást is látott. De sokszor a szülők sem különbek, mesélte. Nem ritka, hogy az apa vagy az anya üvölt a gyerekkel, ha a verseny nem úgy sikerül, ahogy elképzelte.
Plagányi Zsolt szerint rendszerszintű változás történt a ’70-es, ’80-as évek óta. Ma már nem elfogadott módszer a verés. Felnőtt egy olyan generáció, amelyben eszébe sincs senkinek ilyet tenni, mégis eredményes. Azt mondta, régebben a szülői hozzáállás is más volt. Sokan azt kérték, tegyen meg bármit az edző, csak legyen eredmény. Jellemző volt, hogy sportklubok zárt közösségként működtek, az élsportolók még ezen belül is elhatárolódtak. Egy-egy ilyen közegből nem ment ki információ, még a pofonról sem. Ma inkább az okoz problémát, hogy a szülők a bajnokot látják a gyerekükben, és ha nem a tervek szerint jön a siker, az edzőt okolják. Pedig a szülő csak a saját gyerekét ismeri, egy edző viszont százával találkozik tehetségekkel. Tudja, melyek azok a kritikus pontok, amelyek az eredményességhez kellenek. Nincs ezzel probléma – mondta, de sok konfliktushelyzetet teremt a szülővel, ha az edző kevésbé látja a gyerekben a jövő olimpikonját.
Kiss Gergely is úgy látja, a ’70–’80-as években más módszerekkel lehetett kezelni a tanítványokat, mint ma. Nem volt demokrácia, nem voltak jogok. Mára viszont átestünk a ló túloldalára – fogalmazott. A ’70-es években sokkal kevesebbet tudott a tizenéves gyereke edzéséről egy szülő, mint most. Sőt, sokszor azért vitte le, hogy az edző nevelje meg, mert ő nem bír vele otthon. Ma viszont, ha az edző jobban felhúzza a szemöldökét, akár be is perelik érte.
Minden embernél más és más az emberi teljesítőképesség határa – erről már Petrov Iván beszélt. A rutinos edzők már nem folyamatosan pulzust mérnek, hanem a sportoló arca színéből, szapora légzéséből is tudják, ki hol tart, ki meddig terhelhető. Pontosan tudják, mikor kell megállni. Ehhez ugyanilyen fontos a sportoló visszajelzése is egy őszinte edző-versenyző kapcsolatban. A határ nem a csillagos ég. Szerinte borzasztó káros a „dolgozz keményen, és meglesz az eredmény” szemlélete. Ez nem így van, a helyes gondolat az, hogy „dolgozz okosan, és holnap jobb lehetsz”. Ehhez jó helyre kell születni, jó edzők keze közé kell kerülni, és akkor talán meg lehet közelíteni a sportolóban rejlő lehetőségek maximumát. Hogy ez mire elég, a többi versenyzőtől is függ, sok szerencse kell hozzá, magyarázta. Ezért ő azt kéri, „a szülők ne áltassák magukat azzal, hogy a gyerekük bajnok lesz. Keressenek neki egy olyan közeget, ahol jól érzi magát, és egy olyan pedagógust, akire bátran rá merik bízni. A sportág teljesen mindegy. Csak az egészséges, szerető környezet, a kiváló pedagógus számít, aki motiválja a gyereket.” Ne a bajnokot lássák a gyerekben, hanem – ahogy fogalmazott – egy boldog kis fickót, aki öntudatos, erős felnőtt lesz.
