Alapos és hasznos hozzászólást olvashattam Szentgyörgyi Zsuzsa tollából (Tényleg sokan vagyunk, Népszava, 2021. október 8.), melyben a túlnépesedéssel foglalkozó írásomra (Már nem kellene sokasodni, sőt, Népszava, 2021. szeptember 27.) reagált. Emlékeztetőül: ebben a cikkben az alapfeltevésem az volt, hogy mai világunk szinte minden természeti, környezeti, társadalmi és gazdasági problémájának elsősorban demográfiai okai vannak. Megjegyzem, azóta is tucatnyi olyan hírrel találkoztam, mely közvetve megerősíti ezt az állításomat, (pl. Most már biztosak a tudósok abban, hogy az ember okozta a klímaváltozást, telex, 2021. október 20.), illetve bizonyítja, hogy mégsem kerül ez a kérdés semmilyen fórumon sem napirendre (lásd a nemrég véget ért Glasgow-i klímacsúcsot).
Szentgyörgyi Zsuzsa felvetéseivel is többnyire egyetértek, csupán két hozzáfűznivalóm lenne. Először is jogosan jegyzi meg, hogy a problémára megoldásokat én sem tudtam adni. Ezzel valóban adós maradtam, ám ennek csupán – ahogy jeleztem is – a terjedelmi korlátok szabtak gátat. Természetesen nem állítom, hogy nálam lenne a bölcsek köve, de mind a születésszám szabályozására, mind az elöregedés okozta nyugdíjválságra vonatkozóan lenne olyan kiinduló javaslatom, amelyből hozzáértő(bb) szakemberek esetleg még kivitelezhető programot is ki tudnának dolgozni.
Hogyan állítsuk meg a további népességnövekedést? Ideális esetben egy zéró növekedésű társadalomban kb. 2,1-es teljes termékenységi arányszám biztosítja a stabil népességet. A világ országainak hozzávetőlegesen felében ennél magasabbak, másik felében alacsonyabbak az értékek. Az előbbi csoportban a súlyozatlan átlag 3,5, az utóbbiban 1,6 (ez megfelel az EU átlagának is). Magyarországon ez kicsit alacsonyabb, 1,5, de van afrikai ország, ahol a 7,0 értéket is meghaladja. Az adatokból valóban úgy tűnik, nekünk nincs mit tennünk, sőt, éppenséggel ösztönözni kellene a gyermekvállalást, lásd öregedési probléma. Ez azért féligazság, mert a Föld szempontjából minden újszülött eggyel növeli az össznépességet, függetlenül attól, hová is érkezik.
Vagyis valóban a fejlődő országokban kellene drasztikusabb születésszabályozást bevezetni, ebben azonban csak világméretű összefogással (ENSZ), és ezt kompenzálandó, a fejlett országoktól jelentős anyagi hozzájárulást követelő fejlesztési programok beindításával lehetne eredményeket elérni. (Nem térek ki a károsanyag-kibocsátási kvótákkal való nemzetközi üzletelésekre, de sajnos az analógia él.) De felteszem, ez a pénzügyi ráfordítás összehasonlíthatatlanul kisebb lenne, mint a túlnépesedés okozta környezeti, természeti, és társadalmi károk elhárítása. És ehhez bizony mélységesen bölcs és előrelátó – rövidtávú érdekeknek ellentmondó – politikai akaratra is szükség lenne, de ennek vagyunk leginkább híján.
Szentgyörgyi Zsuzsa jogosan írja, hogy „ám eközben a társadalmi jelenségek, mozgások számos ellenhatást is hordoznak.” Tudomásul kellene venni, hogy lassan már olyan helyzetben vagyunk, mint a süllyedő hajó mentőcsónakjának kapitánya, akinek egy idő után nem szabad felengedni több fuldoklót, mert a túlélők is elsüllyednének. A mi helyzetünk annyiban szerencsésebb, hogy nem élőkről kellene döntenünk, hanem csak tervezett születésekről.
Természetesen nem a kínai megoldás a járható út. A kötelező egy gyerek nemcsak a nemi arányokat borította fel, ahogy ezt Szentgyörgyi Zsuzsa is leírja, hanem eltüntette a nagycsaládot, hiszen testvérek nélkül később nem lettek unokatestvérek, a rokoni hálózat szét- és megszakadt. Ennek következtében a hagyományos családon belüli szolidaritáson alapuló nevelő, gondozó, ápoló, kisegítő feladatok elvégzésére nem volt meg a szükséges emberi erőforrás, ezt pedig még a kínai intézményrendszer sem tudta, tudja megfelelően pótolni. De ha mégis, az azért valamilyen falanszter-megoldáshoz vezetne, ami elég kilátástalan jövőt vetítene elénk. Vagyis nem az „egyke” a megoldás. De nézzük meg a mi viszonyainkat is, mit tehetnénk mi, akiknél már így is csökken a népességszám?
Egyetemista koromban falukutatást végeztünk az Őrségben. Tanszékvezetőnk Andorka Rudolf volt, aki nemcsak neves szociológus, hanem demográfus is volt. Ő sokat foglalkozott az ormánsági „egyke” rendszerrel, és rábeszélt, hogy vizsgáljuk meg, milyen népesedési viszonyok jellemezték az őrségi régiót. Történeti kutatásaink eredménye arra vezetett, hogy ezen a tájon az ún. „kettőcske” volt a kívánatos minta. Mindennek egyszerű gazdasági okai voltak, a gazdálkodó családok így próbáltak védekezni a föld és a vagyon elaprózódása ellen; az egyik gyerek közel annyit visz el az új családjába, mint amennyit a másik párja hoz.
Nem véletlenül említem ezt a példát: ha nem is a korabeli cél érdekében, de úgy vélem, a fejlett világban ez a minta követhető lehetne, és képezhetné egy a „Kína szindrómát” kizáró népesedéspolitika alapját. Emellett még az általánosan aggasztónak titulált termékenységi helyzetre sem gyakorolna káros hatást, egyszersmind megfelelhetne a jövőben elvárható társadalomtudatos magatartásnak is. Mindehhez csupán annyi kellene, hogy a családtámogatási politika csak maximum két gyermek után nyújtson bármiféle kedvezményt (családi pótlék, adókedvezmény stb.), a további gyermekek „vállalása” – a szó valódi értelmében – csak a szülők saját erőforrásainak terhére történjen. Értelemszerűen az ilyen korlátozások nem vonatkoznának a rendkívüli helyzetekre (ikerszülés, beteg gyermek stb.). Természetesen nem hiszem azt, hogy létezne bármilyen kormányzat, amely ezt felvállalná, mert ehhez hosszú távú jövőkép elfogadtatására lenne szükség, amelyért a mai választók aligha hoznának ilyen áldozatot.
Ugyanilyen többgenerációs megoldást lehetne találni az elöregedéssel járó és fő okként emlegetett nyugdíjválság leküzdésére is. Most kellene olyan financiális alapokat felhalmozni, amelyekből a mai fiatalok, sőt az ő még meg nem született utódaik számára biztosítanák a jövőbeni időskori ellátásukat mindaddig, amíg a népességfogyás miatti egyre kisebb létszámú generációk is fokozatosan magas életkorba érnek. Így az időskori népesség eltartottsági rátája is elindulhat lefelé annak ellenére, hogy a nevező (aktív korú népesség) is csökken. Esetleg nem ártana ilyen tartalmú modellszámításokat is végezni, és megvizsgálni, hogy a jelenleg egyedüli gyógyírnak tekintett születésösztönzés helyett mégis működhetne-e más, racionálisabb és főleg reálisabb népességszabályozás is.
Mindezeket a felvetéseket nem megoldásnak, csupán gondolatébresztőnek szánom, de egyetlen dolgot nem téveszthetünk szem elől: az emberiség napjainkban tapasztalható dinamikus létszámnövekedésének egyik szinonimája nem véletlenül a „népességrobbanás”. A gyújtózsinórt már lángra lobbantottuk.