Az év talán legegyedibb filmje a Spencer: a szerzői filmes chilei Pablo Larrain és az amerikai Kristen Stewart, aki tudatosan építi európai karrierjét a végtelenszer elmesélt, látott, elemzett és összeállt Diana hercegnő történetének elmesélésére. Aki látta Larraintól a Jackie-t, mely John F. Kennedy elnök meggyilkolása utáni időszakban koncentrál az özvegy életére, azaz egy olyan időszakban, amely a rendkívüli helyzetben sorsfordító döntéseket igényel az ábrázolt karakterről. Nincs ez másképpen a Spencer esetében sem, Steven Knight forgatókönyve 1991 karácsonyának három napjára koncentrál, melyet Dianának a királyi családdal kell együtt töltenie a sandringhami kastélyban. Ekkor Diana kapcsolata Károly herceggel már teljesen tönkrement, a férfinak a „rend” elnézi, hogy viszonya van Camilla Perker-Bowles-szal, ám Diana engedetlenségeit nem nézik el.
Ezek az okok nem hangzanak el, hiszen minden bizonnyal mindenki tisztában van velük és Larrain célja nem egy hagyományos, információkat kiskanállal adagoló poros és unalmas életrajzi film volt. Sokkal inkább az egyén és a hatalmi rendszer szembenállása izgatja. Éppen ezért szigorú formai keretek közé szorítja a képi világot és az elmesélést, hosszasan mutatja be a karácsonyra készülő személyzet munkáját, annak militarista precizitását, a szisztéma egységességét – melyet azért mégiscsak emberek alkotnak.
A leginkább oda nem illő Diana már bőven boldogtalan, csupán gyermekei társaságát élvezi, minden más dogma és viszonyrendszer mély lelki károkat okoz neki. „Csak három nap” – ezzel a mondattal próbál lelkierőt szerezni az általa pokolként megélt ünnephez. Ha nagyon meg kellene határoznom a film műfaját, akkor a pszichológiai dráma jut az eszembe. Egy személyiség szétaprozódásának, számos mikrosérelmének egységbe rendezését és ezek lelki és fizikai következményeit látjuk. Igen, muszáj rengeteget enni, azt a ruhát felvenni, ami kötelező és azt az ékszert, melynek viselése komoly lelki teher. Ez a szerep pedig így tökéletesen passzol a Dianát megformáló Kristen Stewarthoz, aki már eddig is többször bizonyította, hogy tehetséges és tapasztalt színésznő. Ám míg korábban olyan volt, mint egy klasszikus hollywoodi sztár, azaz mindig magát adta, alakította a személyiségét a szerepekhez idomulva, most bedobta a kaméleon trükköt. Azaz Diana Spencert látom a vásznon, nem Kristen Stewart színészt, hanem annak teljes átszellemülését. Noha Diana testalkata nagyon más volt, mint Stewarté, valahogy a színésznőnek sikerül a kétely legapróbb morzsáját is lesöpörnie a színről. Elképesztő.
Mindazonáltal a kikezdhetetlen alap kellett ahhoz, hogy hiteles legyen az a pszichés állapot, amit Larrain és Stewart megmutat. A Spencer ugyanis egy lélektani szerzői film, nem kevés feszültséggel, mely azt mutatja be, hogy pszichésen mennyire össze tud omlani még egy kivételesen erős ember is, ha elveszik tőle a szabadságot.
Infó:
Spencer
Bemutatja a Fórum Hungary
