Nyár volt, ezért Krisztina, ahogy szokott, a rózsaszín szoba nyitott ablaka előtt ült, az ablakkeretbe távoli, magas ciprusok illeszkedtek tökéletesen. A szél közeli libaboni cédrus illatát fújta be a szobába. A kinti délután harsogó zöldje ragyogó aranyba fordult.
Krisztina minderre ügyet sem vetett, alacsony faragott asztalánál ült – még ükapja hozta valahonnan a trópusokról, vagy talán a feketék földjéről, ki így mesélte, ki úgy. Feneke alatt kikopott mályvaszín bársonypárna, melyet száradt fűcsomókként kereteztek megfakult vörösréz rojtjai. A kislány preparált. Tágra nyílt szemmel meredt az előtte égő lángba, aztán egy határozott mozdulattal kitépte a jobb kezében csipesszel tartott pók lábát kis aranyfogójával. Előbb a leválasztott végtagot, azután a pókot égette el, és megfigyeléseit gondosan beírta noteszébe, az állat méretarányos rajza mellé. A nagy igyekezetben a nyelvét is kidugta. Amikor végzett, csengetett, és a dadus már érkezett is a hűsítő limonádéval, amit Krisztina az ablakpárkányon egyensúlyozva kortyolt el, néha integetve egyet-egyet a távolban unatkozó ciprusoknak. Közben a fehér kavicsos utat kémlelte. A nagynénjét várta, pedig tudhatta volna, hogy nem jön, két hete látogatta meg, majd csak ősszel jár erre megint.
Por és kavicscsikorgás jelezte a szakácsné jöttét, aki a veteményes felől közeledett, egy kosár tököt cipelve. Krisztina gyorsan leugrott a párkányról, nehogy észrevegyék, mert mindig megszidták, amikor a reneszánsz kőkereten ülve kikalimpált a lábaival. A limonádé is kilöttyent, rá a propángáz égőre, a faragott asztalra, a zsámolyra. Krisztina megint csengetett. Nem is tudta, hogy egy új limonádéért, vagy csak a dadust akarta, vagy újra megkérdezni, mikor jön érte végre a nagynénje. Egyszer el fogja vinni innen. Megígérte.
A festőállványához sétált, hogy folytassa a kifeszített selyemre már felrajzolt virágokat. Lágy, hóban nyíló magnóliákat akart festeni, de ahelyett, hogy fényesen libbenő szirmok borították volna be a vásznat, egyszerre szőrös, nyúlbundás kelyhek tűntek fel rajta, és kedves, rózsaszínű nyusziorrok kerültek a bibék helyére.
Krisztina ágya fölött apjának vadászportréja függött, jobb kezével szokatlan módon egy elejtett vadnyúl két fülét markolta, rég elporladt bal lába pedig egy oroszlán fején taposott. Rókaprém galléros vadászzekéjét viselte. A Hímek, a dadus csak így hívta a portrét, egyszerűen azért, mert a kastélyban kizárólag ez a kép maradhatott azok közül, amik hímeket ábrázoltak. Az összes többinek mennie kellett. Apját is csak erről az egyetlen festményről ismerte, és a többi portré, de még a toszkán vagy sziléziai tájban önfeledten feloldódó arató vagy vizet hordó parasztok is mind asszonyok vagy leányok voltak. A madarak is a jelentéktelenebb tojók. Krisztina egyszer talált a padláson egy apró rézszobrot, a két tenyerében elfért, egy faunt formázott, mint később megtudta. Pánról, a félig férfi-félig kecske görög istenről mintázták, és maga is meglepődött, milyen könnyen megengedte a nevelőnője, hogy megtartsa.
A festményen is látható oroszlánbőr a maga valóságában Krisztina téli, kék szobájában volt. Amikor ősz végén átköltözött, és átvitték oda faragott laborasztalát, Krisztina az oroszlán fején ülve preparált, és kísérletezett élő rovarokkal vagy bogártetemekkel.
Amikor kamaszodni kezdett, a kastélyt benépesítették az állatok. Nagynénje utasítására nevelőnője megmutatta neki, hogyan párosodnak a kutyák, hogyan hágják meg a mének a kancákat, sőt Krisztina kandúrokat is tarthatott a nőstény macskái mellett. Még azt is megengedték neki, hogy a kóbor kutyáknak ételt tegyen ki, nem nézték, szuka vagy kan kutya eszi-e meg. Krisztina hatéves lehetett, amikor utoljára férfit látott, így emlékezett is rá, és biológiakönyveiből is tudta: az emberek között is vannak férfiak és nők. Távoli unokabátyját látta utoljára, a nagynénje hozta magával. Az autóból ugyan nem szállt ki, megvárta ott a rövid látogatás végét, de indulás előtt kihajolt, és az éppen az ablakban integető kislány megpillantotta. Krisztina a háztartáshoz tartozó nőkön kívül valójában csak ritkán találkozott bárki mással. Hetente egyszer beengedtek hozzá játszani két-három lányt a közeli faluból, és amíg fel nem nőtt, és el nem utazott a városba, a szakácsné lánya volt állandó játszópajtása.
A tizenötödik születésnapja után kezdett el egyre gyakrabban kijárni a kutyákhoz, hosszan sétálni a patakparton, óriásgödröket vájni a kastély mögötti löszfalba, és volt, hogy egész délután fészket rakó galambokat figyelt a rózsaszín szoba ablakából. Bámulta a csőrükben gallyakkal repülő madarakat, és közben valami egészen borzongató és megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta. Nyár volt, ő mégis át akart költözni a tengerkék, téli szobába, ingerelte a rózsaszín kárpitok púderes selymessége. Gyakran hideg kakaót kért, arra forró limonádét ivott. Minden ok vagy magyarázat nélkül kirohant a kertbe, trappolva, meg-megcsúszva végigfutott a fehér kavicsokon, hogy aztán a befogadott kutyák óljához érve nyüszítve megnyugodjon. Ilyenkor kimerülten leheveredett a sütkérező állatok közé. Nevelőnője egy idő után már tudta, hol keresse, amikor eltűnt. Legtöbbször az állatok közé fészkelődve találta, aludt a délutáni nap melegében, körülötte kutyák, macskák, rókák nyújtóztak lustán, félálomban. Nyugtalansága egész nyáron vele maradt, alig aludt, állandó fáradtság gyötörte. Összevissza evett, hol semmit egész nap, hol reggeltől estig egyfolytában.
Átköltöztették a tengerkék szobába, hátha ott megnyugszanak zaklatott idegei. Preparálóasztalát is átcipelték. Krisztinát, amint meglátta, a hideg rázta, légszomja lett, fulladozni kezdett. Az asztal végül a padláson végezte a díszes bölcső mellett, amiben annak idején a kislány álmát dúsan festett piros almák és aranykörték, érett gránátalmák és pattanásig lilult fügék alatt faragott farkasokkal kergetőző bárányok domborműve őrizte. Az oroszlánbőrnek is mennie kellett, Krisztinát elviselhetetlen gyomorfájdalom kínozta, valahányszor meglátta. Már a festőállványt sem vitték át. A kék szobában Krisztina ágyával szemközti kobaltszínű falon hat korai Rembrandt függött, ezek alá égszínkék bársonypárnákkal bélelt, terebélyes fonott kosarakat tettek.
A lánnyal együtt költöző kutyáknak és rókáknak készítették oda ezeket, idővel aztán kettő kivételével elvitték mindet, mert az állatok legtöbbször a szőnyegen hevertek. Egy vizsla a legkeletibb ablakhoz hurcolt egy súlyos türkiz kasmírsálat, és addig nyüszített, amíg azzal leterítették neki az évszázadok alatt tükörsimára kopott tölgyfa párkányt, hogy aztán otthonosan összekuporodjon rajta. Onnan nézte mélázó nemtörődömséggel az őszbe forduló kertet. A cserépkályha, aminek fáradtzöld mázán szivárványszínűre tört a fény, egy vörös macska szállása lett. A kályha kerámiarózsáin és tulipánjain közlekedett, sziesztázni a csúcscserepek fás ligetet ábrázoló ornamentikája mögött szeretett. A szőnyeg selyemből csomózott kínai pagodáit kölyökmacskák cibálták.
A Rembrandtok alatti nagyobb kosarat egy megtermett kan róka foglalta el egy rövid időre, míg át nem hurcolkodott Krisztina ágyába. Előbb csak nappal hevert ott, aztán éjszakára is odaszokott. Együtt aludt a lánnyal, akinek kedélye az állatok között lassan javult. Haja, ahogy az ősz színei megkoptak, halványulni kezdett, mire az első hó lehullt, már acélszínű volt, az fordult át azután vibráló rézbe.
A harmadik hóhulláskor Krisztina eltűnt. Eltűntek vele a rókák is, csak a lány hálóruhája és rézszínű haja maradt hátra, ott hevertek gazdátlanul reggelre az üres ágyban. A macskák álmatagon fúrták fejüket a gobelinpárnák alá, a vizsla egykedvűen nézte a kinti hószállingózást, a kert hallgatott a hó alatt, a távolban a ciprusfák fáradtan integettek. Hiába kereste a dadus, a szakácsné, a nevelőnő. Hiába a távirat a városba. Az embereken kívül minden némán és egykedvűen vette tudomásul, hogy Krisztina elment.
Néhány hét múlva, nagynénje érkezése előtt pár nappal előkerült. Új, rövid haja nőtt, mint a korábbi, gesztenyebarna. Idegessége eltűnt, tekintetében derű. Nagynénjével közölte – nem kérte, nem fenyegetőzött, csak kijelentette –, hogy elmegy, a városba költözik. Vele vagy nélküle. Döntését csak helyeselni lehetett, a front egyre közeledett, nem lehetett kiszámítani, hogyan bánnának vele a bevonuló csapatok, ha itt találják.
Krisztina felpakolta az ékszereit, éjszaka elvermelték a festményeket, a porcelánt meg az ezüstöt, és reggel elutaztak. Egyetlen festmény maradt a falon, a Hímek portréja. Csodával határos módon nem égette el a kastélyt birtokba vevő század, csak az oroszlán fejét vágták ki belőle és ragasztották rá a félénken pózoló őrgróf arcára. Az épület egy része leégett, Krisztina kék szobája is elporladt. A tűzvész után a hűlő törmelékbe napokig bejártak a vadak és a kóbor kutyák a környékről.
Évtizedekkel később Krisztinának újra nyoma veszett. Londoni lakásából tűnt el, közvetlenül azután, hogy az újságban meglátta a hat Rembrandtot a Christie’s aukcióra bocsátott műtárgyai között. Sem a lánya, sem a személyzet nem tudta mire vélni, hogy reggel csak a hálóingét találták az ágyában, néhány ősz hajtincset és némi vörös rókaszőrt. Egy hét múlva jött vissza. Napokig szellőztettek, nem lehetett megmaradni mellette. Vad- és vérszaga volt, rézvörös szőr hullott a nyomában.
