;

esélyek;tanulás;gyermeknevelés;

- Kettészakadt világ

Jó ideje volt, hogy láttam a Babies című filmet, ami négy újszülött sorsát kísérte figyelemmel születésüktől – ha jól emlékszem – egyéves korukig. A négy baba a világ négy különböző táján cseperedett: Egyesült Államok, Japán, Mongólia és valamilyen törzsi közösség az afrikai szavannákon.

Nyilvánvaló, hogy a gyerekek teljesen eltérő környezetben, egészen más hatások és ingerek között, különböző kultúrákban nevelkedtek. A japán és az amerikai baba sorsa még erősen hasonlított: mindkét helyen magas fokú civilizációs környezetben, jómódú családban, sok-sok kényelmi és technikai eszköz közepette élték első heteiket-hónapjaikat. Olyan játékokat és szolgáltatásokat (pl. babaúszás) kaptak, amiről a másik két bébi esetében szó sem lehetett.

A másik két lurkó ehhez képest kifejezett szegénységben, sokkal alacsonyabb civilizációs és technikai színvonalon növekedett, de még közöttük is jelentős különbség volt az afrikai gyermek kárára, akinek egyetlen játéka egy állati csontdarab, amivel (meztelenül a homokban üldögélve) elmélyülten tett-vett.

A film gondolkodóba ejtett: vajon mi lesz ezekből a gyerekekből? Az amerikai és a japán gyerkőcből lényegében bármi lehet: akár tudós vagy művész is. Nem így a másik kettő: a mongol és az afrikai fiúcska nagy valószínűséggel apja nyomdokaiba lép. Az egyik egyéni gazdálkodó lesz, lovakat tenyészt, juhokat legeltet; a másik pedig félnomád vadászként próbál minden napi betevőt szerezni a családjának. De ha nem követik az atyai példát, akkor sem fest sokkal jobban a jövőjük: alacsony iskolázottságuk miatt a városokban legfeljebb valami betanított munka vagy alantas szolgáltatási lehetőség vár rájuk.

Ugyanakkor a jövő egyre kevésbé igényli a segéd- és betanított munkát, sőt a szakmunkák jelentős részét is átveszik a robotok. Ezzel szemben hatalmas lesz az igény a magasan kvalifikált, folyamatosan tanulni képes, problémamegoldó mérnökökre, informatikusokra, közgazdászokra. A jövő az olyan szakmáké, amelyeknek ma még esetleg neve sincs.

Ne higgyük, hogy Magyarországon jobb a helyzet, mint a nagyvilágban: a társadalom jelentős hányadában a születő-felnövekvő gyerekeknek szinte semmi esélyük nincs a kitörésre. És itt nemcsak a szélsőséges esetekről van szó, nemcsak azokról, akik iskolába kerülve először látnak angol wc-t, mert otthon csak budi van; nem tudják megnyitni a vízcsapot, mert otthon csak a kannában-vödörben van kútról hozott víz (az is csak akkor, ha a közkutat nem zárta le az önkormányzat).

És mielőtt bárki félreértené: ez nem cigánykérdés, annak ellenére, hogy a mélyszegénységben élők jelentős hányada cigány. Nagyon sok nincstelen, perifériára szorult, alkalmi vagy közmunkán tengődő „fehér magyar” család is van.

A szélsőséges helyzeteknél is gyakoribb, hogy a gyerekek ingerszegény környezetben nőnek fel, ahol a családi minták csak a napi túlélésről vagy az alkoholos-drogos búfelejtésről szólnak, ahol nincs játék, esti mese … nincs semmi: többek között bölcsőde és óvoda sincs, nincs óvónő és tanító, mert aki teheti, menekül ezekről a helyekről.

Ahol van iskola és tanító, ott (tisztelet a kivételnek!) nincs kellő szaktudás, empátia, türelem: gyorsan megszületik az ítélet, mely szerint a lurkó kezelhetetlen, magatartászavaros, mindenre képtelen, legfeljebb faiskolában lenne helye.

Nos, hogyan legyen ilyen kezdet után ezekből a gyerekekből a jövő mérnöke, közgazdásza, művésze, netán (legrosszabb eset) politikusa? Sehogy.

Ugyanakkor bölcs kormányunk sokat mondogatja, hogy a jövő és a gazdaság igényei szerint fejleszti az oktatást. Ha így lenne, akkor azt az alapoknál kellene kezdeni: vissza kell adni minden kis falunak az iskoláját (komfortban, felszereltségben, taneszközökben), biztosítani kellene, hogy minden iskolában legyen megfelelő számú és felkészültségű pedagógus (ehhez, ugye, egyfelől a képzésnek, másfelől a bérezésnek és a társadalmi megbecsülésnek kellene óriásit változnia).

Az út nagyon nehéz, rengeteg időt és pénzt igényel. De neki kell indulni! Hogy ezek a rétegek ne óriási szociális terhet jelentsenek az országnak, hanem piacképes tudással rendelkező (és adót fizető) tömeget, amely emberhez méltó életet él.