Amikor a nyolcvanas évek közepén feleségül ment a gázszerelőhöz, tisztes, beosztós életről álmodozhatott. Hétgyerekes, szocialista-szegénycsalád lányaként volt érzéke a realitáshoz. Tudhatta, hogy a szakmunkás mellett szolid, de biztos megélhetés vár rá. Munka mindig akad a faluban, a környező tanyákon, a téeszben, és ha munka van, akkor ha nem is csurran, de legalább mindig cseppen. Amikor kimondta az igent a gázszerelőnek, igent mondott a családi házra, a háztájira, a három gyerekre, meg a belátható szocialista luxusra: brigádnyaralásra, Ladára, és néha egy IBUSZ-útra. Látta a jövőt. A gyerekek felnőnek, diplomát ad nekik a szocialista állam, munkát a téesz, a városi tanács, tán még a fővárosi is, ő meg, hogy enyhítse a középkorúak gyerektelen magányát, eljár majd a művház festőszakkörébe, meg a városi könyvtárba, a verselők csoportjába. Kiállítás, felolvasás, bor, pogácsa.
A művészet, az nagyon vonzotta mindig. Tudta, üres lenne az élete nélküle. Ismerte azt a csak a várandóssághoz hasonlítható izgalmat, ahogyan egy festmény vagy vers világra akar jönni, szinte a semmiből – de ez nem igaz, mert az ő gondolataiból és érzéseiből. Az ő világa kívül csak a falu, a gázórák az udvaron, de belül színes, és rímek rendezett ritmusába szedett. Már amikor az osztálytársai emlékkönyvébe írt, azt mondták neki: „Beus, ez egy aprócska részlet belőled, de nekünk, befogadóknak ez örömöt okoz”. Igen! Ezt volt az a kis rész, ami a világra akart jönni belőle. Nem akart ő többet. Csak valami választ arra, ami egy hétgyerekes családban önkéntelenül adódik, amit az a másik költő is mond: a hetedik te magad légy. Jó, de hogy jön ide a légy?
„Beus, az érzéseid bújnak ki a kezed alól” – mondták neki, és érezte, hogy ez így van. Akár korongozott, akár szobrászkodott vagy verset írt, festett, mikor mit. Egy folytonosan kitörni készülő művészeti buzgár feszíti őt belülről, és miért is ne engedné szabadon ezt az erőt? Különösen, ha nem is érzi a műfajok korlátait, lehet, hogy nincsenek is. Akadálytalanul folyik belőle. Egyformán könnyen adja magát az anyag, legyen az festék, agyag vagy szó. „Beus, a te érzéseid töltenek fel bennünket” mondták neki, és ő tudja, a verseinek különleges energiája van, a képei gyógyítanak. Az nem világos neki, hogyan, de egyszer, titokban, amikor senki sem látta, az új festményét a hasára szorította, és egyszeriben könnyű lett tőle, szinte repült. Ha akkor beteg lett volna, biztosan meggyógyul. De hát nem volt beteg.
Amikor először képzelte el, hogy alkot, csak egy kis falut látott maga előtt, ahol becsülik, elismerik. Akkor még a gázszerelő felesége volt, és nem látott tovább a plombánál. De ma már saját jussán az, ami. Nagyvállalkozó, igazgató, igazi művész, akinek kiállítást szerveznek, polgármesterek gratulálnak, és tisztelik benne azt, amit elért. Egyedül, minden külső segítség nélkül. A vállalkozók kemény világában éppen úgy, mint a művészek egymást kiszorító harcában. Tessék. Megvetette a lábát, és talpon maradt. Csak arra nem emlékszik, mikor hitte el ezt az egészet.