A kelet-európai történelmi fejlődés egyik jellemzője a „kettős társadalmak” kialakulása. A feudális korszakban kialakult földbirtokos és paraszti népesség alkotja a „nemzeti” társadalmat, míg a kapitalizmus egy polgári társadalmat teremtett. A két nemzetrészt eltérő célok és érdekek vezérelték, a hatalom azonban többnyire a nagybirtokos csoport kezében volt, amelyik minden eszközzel igyekezett megőrizni azt, megakadályozni a változásokat. Ennek következménye, hogy a történelem által napirendre tűzött polgári átalakulás is megrekedt, a megoldásra váró tennivalók egymásra torlódtak. A kapitalizmus teremtette polgárság Magyarországon, ahogyan Kelet-Európa többi országában is, gyenge volt ahhoz, hogy az ország megkövült berendezkedését megváltoztassa. Hosszú ideig még a gyorsan fejlődő nagyipar szervezett munkásságával sem lépett kapcsolatba, ám ez a helyzet az első világháború idején gyökeresen megváltozott.
A teljes háborús vereség és az országvesztés ellehetetlenítette a korábbi, konzervatív és németbarát kormányzatot A hatalom 1918 októberében az antantbarát és békepárti Károlyi Mihály vezette Függetlenségi Párt, a hozzájuk csatlakozott polgári radikálisok és a szociáldemokraták kezébe került, akiknek egy időben kellett megoldásokat találni a múlt, a jelen és a jövő kihívásaira.
Míg a Monarchiában élő többi nép már korábban kialakította saját állama létrehozásának terveit és a széthullott központi hatalom romjain megkezdte annak végrehajtását, a konzervatív magyar uralkodó osztály nem gondolt a Monarchia szétesésére és nem is volt elképzelése egy ilyen helyzet rendezésére. A hatalomra került antantbarát csoportok sem számítottak arra, hogy nekik kell megmenteni és felépíteni a független Magyarországot – tették, amit tudtak vagy jónak láttak.
Az 1918. október 23-án létrejött Magyar Nemzeti Tanács 12 pontjában a béke, a függetlenség megteremtése, a nemzetiségekkel való megbékélés és más feladatok mellett a területi integritás megőrzése is elsőséget élvezett. A Jászi Oszkár által elképzelt „Dunai Szövetség” Lengyelország, Csehország, Ausztria, Magyarország és a délszláv népeket egyesítő Illyria közös, föderatív állama lett volna, amelyben Magyarország is megőrizhette volna az ország területét – ez az elgondolás azonban nemcsak elkésett, de alapvetően naiv is volt, mert sem a győztes hatalmak, sem a szerveződő utódállamok nem támogatták.
Létrejött egy másik hatalmi központ is, a Katonatanács, amely körül az azonnali és radikális változásokat követelők gyülekeztek. Önálló és erős politikai fókusszá lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is, amelynek 1918 végén már 700 ezer tagja volt.
Ebben a több pólusú politikai erőtérben Károlyi miniszterelnöki kinevezése átmenetileg nyugalmat teremtett. A legfontosabb feladat a rendteremtés volt, hiszen felborult az ország működése, elszabadultak az indulatok, egymást követték a különféle spontán megmozdulások. A közrend megszilárdítása érdekében a kormány határozottan lépett fel mindenféle szélsőséges szervezet ellen.
Az antant utasítására, jóindulatának megszerzése érdekében leszereltette a még fel nem oszlott, vegyes nemzetiségű katonákból álló egységeket, de elrendelte egy új, nemzeti hadsereg szervezését is. 1918 decemberében „Ruszka-Krajna” néven a svájci kantonokhoz hasonló autonómiát adtak a ruténoknak, de az hamarosan az ukrán-román és a cseh területszerző akciók zsákmányává lett, a többi nemzeti közösség pedig már más elképzeléseket követett. Létfontosságúvá lett a kialakult, többrétegű válsághelyzet kezelése. Nyersanyaghiány, szénhiány, a vasúti közlekedés káosza, a lakosság ellátásának gondjai, a megszállt területekről menekülők elhelyezése, a lakásínség enyhítése, az államadósság fizetése, az infláció növekedése olyan kényszerű intézkedéseket követeltek, amelyek legalább egy időre enyhítették a gondokat.
A sajtó- és gyülekezési szabadság, a munkásvédelmi és népjóléti intézkedések (például a munkanélküli segély, az adóhátralékok elengedése, a leszerelő katonák végkielégítése, a kedvezményes hús és ruha akciók, az olcsó gyermekcipők biztosítása állami támogatással, stb.), a vagyonadó és a hadi nyereségadó emelése még elfogadhatóak voltak a koalíciós kormányzásban részt vevők számára, de a tervezett földosztás véglegesen megszüntette volna a nagybirtokosok és az egyházak hatalmának gazdasági alapját, ezért hamarosan a kormányon belül is harcok robbantak ki.
A Katolikus Egyház különösen fájlalta az állam és egyház szétválasztását, és a kártérítéssel tervezett földosztás megfosztotta volna hatalmas birtokaitól, ezért aktív szerepet vállalt a konzervatív pártok újjászervezésében és támogatásukban. A radikális változásokat elutasító politikusok kiváltak a kormányból és az antanttól kértek segítséget egy tisztán polgári kormány létrehozásához, de ezt akkor még nem kapták meg.
A Magyar Nemzeti Tanács november 16-án kikiáltotta a Népköztársaságot, amelynek ideiglenes elnöke Károlyi Mihály, miniszterelnöke Berinkey Dénes lett. Az új kormány programjában évtizedes vágyakat összegeztek. A 8 órás munkanap, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb védelme, a munkásbiztosítás bevezetése, a közegészségügy államosítása, a rokkantság és aggkor esetére való biztosítás bevezetése egy igazi európai polgári demokrácia teremtésének lépései voltak, de a történelem sem időt, sem lehetőséget nem adott a megvalósításukra.
Az események alakulására két történelmi fordulat hatott. Az egyik Szovjet-Oroszország létrejötte, amelyik a „munkáshatalom” megteremtésével mintát adott a hatalom megszerzésére és az új, népi államra. Az októberi forradalom még nem a munkások forradalma volt, hanem a polgárságé. De jönni fog a munkások forradalma is – hirdették az Oroszországból hazatért kommunisták. A szociáldemokraták egy ideig ellenálltak a radikális tömegek akaratának, sőt még a kommunista vezetők bebörtönzését is támogatták, de a párton belül is megerősödtek azok, akik a gyárak, bányák, közlekedési vállalatok köztulajdonba vételét javasolták.
A napirenden lévő változások ellen a konzervatív és jobboldali pártok és mozgalmak is összefogtak, a vallás és haza jelszavaival közös listát készítettek elő az április 13-ra tervezett nemzetgyűlési választásokra, és szerveződni kezdtek a különféle fegyveres csoportjaik is. A polgárháború kirobbanása valóságos veszéllyé vált.
A két tűz közé került kormányzatnak a döntő csapást a franciák által követelt határmódosítás, a „Vix-jegyzék” adta meg.
A francia elképzelés szerint a Szovjet-Oroszország elleni harchoz egy olyan védelmi zónát kell létrehozni, amelynek tagjait (Lengyelország, Csehország, Románia, Szerbia) meg kell erősíteni, Magyarország és Ausztria rovására. Ennek érdekében úgy akarták módosítani a szemben álló magyar és román hadseregeket elválasztó demarkációs vonalat, hogy az mintegy 100 kilométerrel nyugatabbra kerüljön, Nagyváradtól csaknem a Tiszáig, aminek egy részébe a románok vonulhatnak be, hogy berendezkedjenek ott.
Ha eddig reménykedett is Károlyi a Wilson amerikai elnök által meghirdetett demokratikus rendezés elveinek érvényesülésében, most belátta: a legyőzött országokat a győztesek zsákmánynak tekintik. Ennek a dokumentumnak az aláírását nem vállalhatta. Arra jutottak, hogy olyan új kormányt kell felállítani, amelyik megtagadhatja az antant követelését, és ha az hadat üzenne, mozgósítani képes a polgárságot és a munkásokat a haza védelmére. A korábbi uralkodó csoportokat nem lehetett hatalomra juttatni, mert ez azonnali háborúhoz vezetett volna a környező új államokkal, amit a győztes hatalmak nem engedhettek. Nem maradt más választás, mint békésen átadni a hatalmat a harcot vállaló magyar munkásságnak – március 21-én létrejött a Tanácsköztársaság.