Mi köti össze ezeket a látszólag egymástól távoli témájú könyveket, az egykori Mérleg sorozat egyes darabjait? Múlt heti írásom végén tettem fel ezt kérdést, és meg is válaszoltam: az esszé – ez a művészetek és a tudomány, az irodalom és a filozófia határán álló, nehezen definiálható műfaj. A francia „essai” és az angol „essay” kifejezés ugyanazt jelenti: „kísérlet”. Nem tudományos tanulmány, de nem is szépirodalom: esszé. E sokak által kedvelt és művelt műfaj egyik első teoretikusa nem más, mint Lukács György. 1910-es, A lélek és a formák című, nagy hatású esszékötetének egy levél a bevezető írása, amelynek már a címe is beszédes: Levél a „kísérlet”-ről (Lukács György: Ifjúkori művek 1902-1918. Magvető, 1977). A levél címzettje, Lukács fiatalkori barátja, az igen korán elhunyt Popper Leó (1886-1911), maga is művészet-teoretikus, kritikus.
A Levél a „kísérlet”-ről első mondataiban Lukács lényegében ugyanazt a kérdést teszi fel A lélek és a formák kötet írásai kapcsán, amit én is feltettem kedvenc sorozatomról: „van-e valami, ami formát ad valamennyinek, és egy dolog-e az, ami mindegyiket összetartja? Mi ez az egység – ha igazán megvan?” És rögtön el is igazít: „A kritika, az esszé – vagy nevezd, ahogyan tetszik – mint művészet, mint műfaj, erről van most szó itt.” S nem Lukácsról lenne szó, ha nem próbálná azonnal teoretikusan körülírni tárgyát: „hogyha én most a kritikáról mint művészetről akarok beszélni, a rend nevében akarom tenni azt; ha művészetnek nevezem, csak azért teszem, mert érzem, van formája, ami végleges törvényszerűségekkel különválasztja a többi műfajokról (…)”.
Tudom, nem egyszerű Lukács megértése, ezt már Babits Mihály is szóvá tette a Nyugatban, 1910-ben A lélek és formákról megjelent kritikájában: „a stílus – ez is éppoly szubtilis, éppoly homályos, éppoly elvont, éppoly német, mint az egész könyv; s határozottan igen nehezíti az olvasást”. Német barátai is épp Lukács „esszéizmusa” miatt nem támogatták heidelbergi egyetemi habilitációját. Mint Vajda Mihály az Alföld 2002. februári számában megjelent Kísérlet a kísérletről című írásában felidézi: „(Emil) Lask meg Max Weber is, akik őt igen nagyra tartották, csak azzal a feltétellel támogatták volna habilitációs kérelmét, hogy felhagy esszéizmusával, s rendszeres, »a céh szabályainak megfelelő« tudományos munkát végez.” Néha persze a nagy filozófus is dadog; Lukács szerint nem arról van szó, hogy „szépen írott legyen a kritika, ha már megalapozásában és módszerében nem lehet meg a tudomány szigorúsága és biztonsága”. Hanem valami újról, másról. De mi ez az új, más, ami műfaj után vágyódik? "(...) vannak élmények, amiknek nincsenek kifejező gesztusaik, és amik kifejezés után vágyódnak mégis. (…) Az intellektualitás, a fogalmiság ez, mint szentimentális élmény, mint közvetlen valóság, mint spontán lételv; a világnézet a maga meztelen tisztaságában, mint lelki szenzáció, mint motorikus ereje az életnek.” Egy lehetséges megfejtés: az esszé az a filozófia, ami művészetté szeretne válni.