Most jön a neheze, írtam nyolc hónappal ezelőtt, ott a kórházi ágyon. Most jön a neheze, pedig a nehezén már túl voltam, az infúziós adagok jól működtek, a kétoldali tüdőgyulladás javulást mutatott, a szaturációm, ha nem is volt kielégítő, de legalább stagnált, szóval minden arra mutatott, hogy hamarosan szabadulok. És jön majd a neheze. Persze, nem szabadultam hamar, még heteket töltöttem az ötfős kórteremben, de legalább a világ valahogy kívül rekedt. Kiesett ugyan egy hónap az életemből, de a bajokra csak az időnként az ablak előtt elhúzott holttestek emlékeztettek; legfeljebb az internet hírei. De se látogató, se zajos kórházi élet; orvost is csak ritkán láttunk, csupán az éppen ügyeletes nővérek rutinszerű érkezése jelentette a változatosságot.
Most jön a neheze, írtam, és nem a betegségre gondoltam, nem arra utaltam. Hanem a Diktátorra, és arra, mi vár ránk odakint. „Fizetett csahosok őrjöngenek, lopják a pénzünket. A szabadrablásukért cserébe hivatásos gyűlölködővé váltak. Bennünket gyűlölnek, bennünket akarnak végleg elhallgattatni” – ezt írtam onnan, a kórházi ágyról. És szerettem volna csalódni, szerettem volna hinni, hogy nem így lesz. Szerettem volna? Ugyan már. Pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen. A dolgok logikája nem ez. A Diktátor és a mögötte állók nem állnak meg. Nem, nem mondom, hogy az életünkre törnek. Áh, dehogy. Csak az életterünket szűkítik folyamatosan. Nyolc hónap telt el azóta, a covid újabb hulláma ért utol bennünket, ismét megtelnek a kórházi ágyak, megint, félő, hogy nem férnek el az áldozatok a hullaházban. Naponta új rekordok születnek, de mi meg csak kapjuk a leveleket; mi mindent tett meg értünk a hatalom. Ez a teljesen érzéketlen hatalom, amely folyamatos győzelmi jelentéseket küld felénk, miközben visz mindent, ami mozdítható. Azt is, ami nem. Lassan az országot fenyegeti a kétoldali tüdőgyulladás, egyre nehezebben lélegzünk, a szaturációnk a kritikus érték alá csökken. De nekünk meg azt mondják, szép tiszta a tüdőnk, folyamatos friss levegő áramlik a testünkbe, igazán ne törődjünk azzal, hogy újra holttesteket húznak el az ablakunk előtt.
Itt vagyok kint a szabadban, és mégis: azokra a nyolc hónappal ezelőtti kórházi napokra gondolok. Öt férfiember volt ott összezárva, és csak arra koncentrált, hogy minél előbb lecsöpögjön az infúzió. Nem volt szó inflációról, nem beszéltünk migránsokról, nem érdekelt bennünket a kormány, még tán’ az sem, hogy merre megy az ország. Hogy merre viszi az aktuális hatalom. De, egyszer csak, lecsöpögött az infúziós folyadék utolsó cseppje is, és akkor már tudtuk: a neheze még most jön. És most itt van, benne járunk, de korántsem a végén.
Egyre feszítőbben érezzük, hogy fogy a levegőnk. 116-an meghaltak.
Élünk és…