Ma már külön terminus, a sharenting (a parenting és a share angol szavak összevonásából) jelöli, amikor a szülők saját gyerekükről meggondolatlanul vagy túlzott mértékben osztanak meg tartalmakat. Ez nem csak a gyerek jogait sértheti, az énképére és az identitására is hatással lehet, ha később nem tud azonosulni a szülei által a közösségi médiában róla kialakított képpel.
Bármilyen furcsán hangzik, egy újszülöttnek ugyanúgy hozzá kell járulnia, hogy nyilvánosságra hozhatnak-e róla felvételeket, mint egy felnőttnek. De hogyan tudná ezt közölni egy csecsemő? Egyre szaporodnak az olyan esetek, perek, mikor valaki felnőtté válva szembesül azzal, mi történt vele, és maga kér jogorvoslatot. Kérdés, hogy visszamenőleg miben lehet érdemben ítélkezni. Léteznek filmek, amelyekben progresszív társadalmi üzenete van a szülés megjelenítésének. Ilyen Mészáros Márta Kilenc hónap című legendás, 1976-os alkotása, amelyben Monori Lili vállalta, hogy kamerák előtt szüli meg gyerekét, közös élménnyé téve a női sors fennkölt erőpróbáját, ami katartikus erővel tudta lezárni az igazi emancipáció mellett kiálló művet. Nemrég készült egy gyönyörű orosz dokumentumfilm, a Doktor, gyereket akarok egy szülészeti osztály életéről, orvosi beavatkozásokkal, beazonosítható újszülöttekkel. Igaz, kerülve a sokkoló dokumentálást.
A rendezőnő, Julija Mironova lapunknak nyilatkozva elmondta, igyekeztek a legnagyobb alázattal kezelni a témát, nem sérteni a szereplők méltóságát, és szigorúan betartani a jogi előírásokat. „Jelenetről jelenetre kértük az osztályon fekvők írásbeli engedélyét, az egész teret átfogó beállításoknál végigjártam a kórtermeket, azokat, akik nem írták alá a papírt, a felvétel alatt átvittük egy másik helyre. Az oroszországi rendelkezések szerint 14 éven aluli gyerekekről a szülő engedélye nélkül nem lehet nyilvánossá tenni felvételeket. Egyszer játszótéren akartunk riportot csinálni gyerekekkel arról, hogyan hat rájuk Momo a neten. Ismerős anyukákat kellett találnom, hogy összeszedjük a csapatot.”
Születése pillanatától minden emberi lényt megilletnek emberi és személyiségi jogok, tiszteletben kell tartani a méltóságát, jó hírét. A szülő csupán felügyeli, képviseli ezeket, amíg a gyermeke nem teljesen cselekvőképes. Állami oldalról pedig a gyámhatóság nyújt számára védelmet, akár a szülővel szemben is, ha testi, szellemi, erkölcsi fejlődése veszélybe kerül. Bármilyen furcsán hangzik, egy újszülöttnek ugyanúgy hozzá kell járulnia, hogy nyilvánosságra hozhatnak-e róla felvételeket, mint egy felnőttnek. Ám a szülők hajlamosak úgy gondolni, hogy saját megfontolásaik alapján szabadon rendelkezhetnek a gyerekükkel. Ebből a szempontból Monori Lili nemes célért hozott döntése semmivel sem jelent kisebb kockázatot, mint Berkiék számító exhibicionizmusa. Nagyobb korban már egyértelmű, hogy ha egy gyerek nem akar szerepelni, nyilvánosság elé kerülni, nem lehet rá kényszeríteni. De hogyan tudná ezt közölni egy újszülött?
Gerő Tamás, az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület elnöke úgy véli, hogy bár a szervezeti keret és a jogszabályok rendelkezésre állnak a gyermekek védelmére, érvényesítésük a gyakorlatban meglehetősen nehézkes, és nem is igazán életszerű. Elsősorban a szülők tekintetében. Ha belegondolunk, az állítás nem meglepő, hiszen a gyerek ki van szolgáltatva a szüleinek. De ennél is lényegesebb, hogy alapvetően bízik bennük. Elfogadja, hogy döntéseik az ő érdekeit szolgálják, még ha nem is mindig kellemesek számára. Egy viszonylag normálisan működő családban a tapasztalatai szintén ezt erősítik meg. Anya és apa jót akar nekem. Ha ők úgy gondolják, hogy érdemes megörökíteni sok mindent rólam, és megosztani az interneten, akkor játsszuk ezt. Ha érez is emiatt bántásokat a környezetében, túlteszi magát rajtuk. Már valamennyire érettnek kell lennie ahhoz, hogy tudatosan ellenkezzen, de így is családi körben vívja harcait. Márpedig, ha nem jelzi, hogy valamilyen bántalmazás, sérelem éri, a hatóságok nem tudják védeni a jogait. A környezet, ismerősök, szomszédok, az iskola csak szélsőséges eseteknél emeli fel érte a szavát, tesz intézkedéseket. Azok az esetleges lelki sérülések, amelyeket a közösségi háló nyilvánossága előtti folyamatos mutogatás, a sharenting jelenthet, ma még a társadalmi tűréshatáron belül vannak, ha egyáltalán tudatosulnak. Hiszen alapjában egy általános jelenségről van szó: büszkélkedni akarunk a gyerekünkkel, bármit mutatunk róla, azt szeretnénk közölni, hogy milyen édes.
Felnőttként kérnek jogorvoslatot
A pszichológusok, a gyermekvédelmi szolgálatok ugyan egyre aktívabban, mind több nyilvános fórumon hívják fel a figyelmet a veszélyekre, hajlamosak vagyunk legyinteni a jelzésekre. Gerő Tamás a gyakorlat, részben a nemzetközi tapasztalat alapján úgy látja, ezek a sérelmek, bántalmazások, főleg, ha családi körben történtek, akkor tudnak jogi útra terelődni, amikor valaki felnőtté válik, szembesül azzal, mi történt vele, és maga kérhet jogorvoslatot. Egyre szaporodnak az ilyen esetek, perek, kérdés, hogy visszamenőleg miben lehet érdemben ítélkezni.
Amikor kilépünk a családi körből, sokkal kezelhetőbb a helyzet. A szülők a külső környezettel szemben többnyire valóban igyekeznek védelmet biztosítani gyereküknek. Fellépnek az érdekükben, jelzik a problémákat. Ha mások akarnak felvételt készíteni a gyerekükről, például felkérik egy filmszerepre, már komolyabban odafigyelnek, miről is van szó. Ezért aztán a szabályozás, a jogi háttér is jóval egyértelműbb, kidolgozottabb.
„A 14 év alatti, jogilag cselekvőképtelen kiskorú helyett ezen a területen is törvényes képviselője jár el, a produkció vele köt szerződést, hozzá érkezik a honorárium – mondja Gerő Tamás. – 14 és 18 év között a kiskorú már korlátozottan cselekvőképes. Vele állapodnak meg, ő rendelkezik a munkáért kapott pénzzel, de a szerződés érvényességéhez szükséges a szülő vagy más törvényes képviselő hozzájárulása. Ám talán ennél is fontosabb a gyámhivatal bevonása, hogy a tizenhatodik életévét be nem töltött személy filmipari foglalkoztatásának bejelentésekor a gyámhatóság vizsgálni köteles a filmalkotás tartalmát, jellegét és a fiatal munkavállalóra gyakorolt lehetséges hatásait. Ha úgy látja, hogy valami testi vagy lelki sérülést okozhat, be tud avatkozni, előírhatja szakemberek alkalmazását, egy jelenet megváltoztatását, de akár meg is tilthatja a foglalkoztatást. Más kérdés, hogy efféle megelőző intézkedésekre egyelőre nem nagyon van példa a gyakorlatban.”
Gyerekszereplőkkel forgatni fokozott figyelmet, gondoskodást, érzékenységet is igényel. Gárdos Péter több filmjében is szembesülhetett a feladat nehézségeivel, szakmai kihívásaival. „Viszonylag könnyű dolgom volt, mert olyan szerepekre kértem fel gyerekeket, amelyek megfeleltek saját élethelyzetüknek – állítja a Balázs Béla-díjas filmrendező. – Még a Szamárköhögés 1956-os, »kizökkent az idős« szituációjában is úgy kellett a gyerekeknek viselkedniük, reagálniuk, mint bármelyik családban, ahol a felnőttek, a szüleik éppen fel vannak zaklatva. A kisfiú rácsodálkozása saját szexualitására is szinkronban volt az őt alakító Tóth Marcell életkorával. Ha gyermekkori abúzusról csinálnék filmet, az természetesen más feltételeket, alapos előkészítő konzultációkat, pszichológusi jelenlétet követelne. Az eddigi munkáimnál inkább arra kellett vigyáznom, hogy ne ébresszünk fel a gyerekekben hiú ábrándokat, illúziókat a jövőjükkel kapcsolatban. Én igyekszem elmagyarázni a szülőknek, hogy a felkérés a konkrét feladatra szól, és a gyerekeik bármilyen jól oldják meg, ez még nem jelent különös színészi talentumot. Ezzel együtt a gyerekszereplőknek később problémát jelenthet az esetleges siker, vagy hírnév feldolgozása, az, hogy nyolc, tízévesen népszerű emberek közelében lehettek, és utána vissza kellett térniük a megszokott életükbe.”
Az alkotó borzasztó veszélyesnek tartja, ha a szülő esetleges saját karriervágyait akarja megvalósítani a gyerekével, vagy egy színészi pálya kezdeteként értelemezi a felkérést. „A Szamárköhögésnél Marcit egyszerűen elhozta anyukája a forgatásokra, és megkérdezte, mikor jöhet érte. Kárász Eszter mamája azonban velünk maradt az első két napon, izgult, olykor még instrukciókat is adott. Kiderült, hogy otthon „próbált” Eszterrel, tanácsokat adott a kislánynak, hogyan mozogjon, intonáljon. Így aztán meg kellett, kérnem, hogy ne legyen jelen a felvételeken, és attól a pillanattól kezdve a másnap forgatandó jeleneteket titokban tartottuk. Szerencsékre a mama érzékenyen, intelligensen fogadta az új rendszabályokat. A gyerekszereplő kiválasztásánál nekem az a legfontosabb, hogy a gyerek karaktere hasonló legyen a figura személyiségével, mert így nem játszania kell, csupán jelen lenni.
A gyerek filmszínészi tehetsége annyi, hogy kamera előtt is oldottan, gátlások nélkül tudja adni önmagát. Esztert speciel megcsapta a színjátszás füstje, és végül megtalálta a helyét a pályán, de nem vették fel a főiskolára, és bizonyára nem volt könnyű feldolgoznia, hogy hagyományos értelemben nem lett színpadi színész.”
Persze a stáb többi tagja is felelős azért, hogy minden rendben menjen. A gyerek senkitől sem tarthat. Mindenekelőtt talán a színészpartnerek tehetnek sokat ezért. „ A Szamárköhögés forgatásánál Garas Dezső egyszer úgy érezte, hogy elszabadultak a gyerekek – meséli Gárdos Péter. – A forgatási helyszín olyan volt, mint egy hatalmas játszótér, a kicsik a szünetben fogócskáztak, labdáztak. Dezső kifakadt, hogy nem tud így koncentrálni, majd ő rendet csinál. Váratlanul kiabálni kezdett a gyerekekkel, mintha felnőtt partnerei lennének, hogy neki nyugalomra van szüksége, összpontosítania kell, rend legyen azonnal, fegyelem! Dermedt csend támadt. Utána felém fordult, hunyorított és elnevette magát. A gyerekekre persze hatott az „alakítás”, és attól a perctől kezdve úgy viselkedtek, mint két kis angyal. Egy napig… Az igazi Mikulás felvételeinél Cserhalmi Gyuri is felnőtt partnerként kezelte főszereplőtársát, a gyerek Szilasi Blankát. A forgatás előtt és a szünetekben elvonult vele, ketteseben társalogtak. A film kettőjük ellenszenvből megszülető barátságáról szólt, elengedhetetlennek látszott, hogy a privát életükben is megismerjék egymást. De ilyen esetekben mindegyik stábtag részéről alapkövetelmény bizonyos fajta érzékenység.
Egy alkalommal Blanka betegen érkezett a forgatásra. Dúltak mínuszok, az aznapi jelenet külsőben forgott. Blankát lefektettük a stábszobában, és megállapodtunk, hogy maximum kétszer vesszük fel a jelenetét. Aztán az egyik munkatárs hibájából rontottunk. Seregi Laci, az operatőr úgy tajtékzott, egyébként jogosan, mint egy aggódó édesapa.”
De mi van akkor, ha a gyerekszereplő nem akar megcsinálni valamit, vagy elmegy a kedve az egésztől? Megteheti, vagy engedelmeskednie kell a szerződő szülőnek? Gárdos Péternek ilyen szituációról is van emléke. „A brooklyni testvérben van egy fontos gyerekszereplő, a Bán János alakította Laci kisfia. A saját gyereke, Bálint játszotta 5 évesen. Azóta belőle is kiváló színész lett. Az első forgatási nap harmadik jeleneténél a kissrác bejelentette, hogy halálosan unja a dolgot, részéről itt a vége. Jani nyugtatgatott, semmi gond, majd ő elintézi. Elvonultak, aztán Jani zavartan csámborgott vissza: nem tudom rávenni, bocs. Egész délután könyörögtünk a gyereknek, letérdeltünk, ígértünk neki játékot, csokit, mindent, de a kisfiú elszántan ült az útpadkán, újra és újra közölte, ő, a maga részéről befejezte. Másnap aztán Jani valahogy rávette, csinálja meg a jeleneteit, azzal a feltétellel, hogy csak egyszer fogják felvenni azokat, nem lesz ismétlés. Bálint erre még hajlandó volt, valahogy túléltük… De ha egy gyerekszereplő végleg megmakacsolja magát, nem tudsz mit tenni. És nem is szabad. Mert a gyerek nem játszik, hanem jelen van! Éppen ez a jelenvalóság sérülhet, ha kényszerítik. Ez pedig szigorúan tilos!”
