hatalom;magyar irodalom;Demeter Szilárd;

- Demeter Szilárd tudta tetézni, szerinte Nyugatellenességre lenne szükség az irodalomban

Az „irodalomkukázós” múzeumigazgató most románokkal, lengyelekkel példálózik, és az állami apanázsért „új dalokat” vár a kortárs íróktól.

Vitairat a képmutatásról és annak káráról címmel a Mandiner című hetilapban közölt terjedelmes írásban válaszolt Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója arra az elemi erejű felháborodásra, amely nem csak a magyar írók, a hazai kulturális élet szereplői, de még a Fideszen belül is kirobbant néhány nappal ezelőtti nyilatkozata miatt. A Telexnek adott videóinterjújában a a NER kultúrkomisszárja ugyanis azt mondta:

„Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám. Tehát azt mondanám, hogy sajnos nem jó.”

Most a román és a lengyel kultúra és irodalom elmúlt másfél évszázados változásait hozza példának, hogyan is kellene nekünk magyaroknak elvégezni a „revíziót”, amelynek lényege, legalábbis az írás szerint a Nyugatellenesség:

„Át tudták lépni a nyugati árnyékot, van karakterük, hozzáadott értékük a világ számára, büszkék arra, akik. (...) Mi még mindig csak eljátsszuk az írót. A nagybetűs szakma veregeti egymás vállát, díjazzák egymást, és önnön fontosságuktól eltelve nagyívben tesznek az olvasóra.”

Demeter Szilárd írásában hosszasan ecseteli, hogy ő százmilliókat, millárdokat költ, és három éve egyebet sem csinál, csak próbálja a kortárs magyar irodalom művelésének feltételeit jobbá tenni. Tételesen fel is sorolja, kinek, kiknek mit fizetett, majd leszögezte, hogy mindezt úgy menedzseli, hogy személyes ízlésvilágát zárójelbe teszi, és amúgy is kuratóriumok döntenek. A múzeumigazgató pártokról, szavazásokról, remekművek hiányáról értekezik, s kifejti mit vár el:

„Az adófizetői pénzből juttatott bőséges támogatásért cserébe teljesítményt várjunk el. Nem alanyi jogon járnak ezek a támogatások.”

Demeter saját bevallása szerint is túlzó és igazságtalan megállapítása, hogy „amit ma a kulturális elit elművel, az képmutatás. Diplomatikusan azt hazudjuk egymás szemébe, hogy persze, amit csinálsz, az jó”.

„Békeidőben talán azt mondanám, oké, zakatoljon így a szcéna, az igazi alkotó akkor is megírja a száz év múlva is olvasandó művét, ha ehhez nem kap állami apanázst. És ha évtizedek múlva ér Nobel-díjat, az a mű szempontjából majdhogynem mindegy. Láttunk már ilyent. Sajnos, a kultúrbékének vége van, és nem mi vetettünk véget neki”– szögezi le.

Meg is magyarázza, mert szerinte ma „éppen zárójelezik a nyugati kultúrát”, a jóemberkedő értelmiség meg annak hajol alá, hogy mindent bűnösnek nyilvánítanak, amit fehér bőrű ember alkotott. Élesen kritizálja az irodalmi Nobel-díjak odaítélését, és hogy szerinte „világirodalmi szinten sem a teljesítményt értékelik”. Majd meghirdeti mit is kell tenni:

„Szerény véleményem szerint nem kell áttérnünk az új hitre. Nem kell úgy táncolnunk, ahogyan fütyül az egyre őrültebb nyugati szél. Csakhogy a saját tánchoz saját dal szükségeltetik.”

Újabb ingatlanok kerültek a Színház- és Filmművészeti Egyetemet működtető alapítvány birtokába.