Meggybefőtt
(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./9.)
A víz, a ház előtti árok éje.
Gumicsizmában mentem én belé
esők, ha véget értek, négy felé,
vagy egy kicsit korábban, mint ki késne,
sietne még. Hová? Miért? Elérni
az őt, az ént. Világnak volt elég
akár egy utca is, terült elém.
Gyerekkorunknak kertje már tenyérnyi.
A sok vonal ma rajta sorsba fűzve.
Miért hajolna fűzfa már a fűzre
figyelni víztükörre hullt esőt,
tükörképét ha látja visszahullni
az égbe, és nem tudja már a múlt mi,
hová került a régi meggybefőtt?
A mába
(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./6.)
Fehértemplomba, Szerbiába, érve
elkezdtük a parókiát keresni.
A régi épület borult sötétbe,
a múlt időkbe próbáltunk bemenni.
Az atya ajtaját nyitotta végre,
beléptünk. Laptop, ágy, a macska. Ennyi.
A füst kavargott, és leült a székre
múltbéli magunk, már a perce messzi.
Magas volt és fehér temploma tornya.
Talán a toronyóra mutatója
ma is ugyanott áll, sehova se járva.
Nagy az esély rá, mert el volt romolva.
Nincs változás, tudom: állt akkor, áll ma,
ahogy örök időt mutat a mába.
A Dembinszky utca
(SZONETT, JAMBUSOK, ETC./8.)
Dembinszky utca. Válásunk utáni
időkben itt találtak egy lakás-
ra lányomék. Ezért a láthatás
miatt sokat időztem arra: látni
a lányom. Óvodából vittem őt ha-
za, ez lett már hazája évekig.
De aztán, lassan, véget ért ez is,
ez az időszak. Porrá lett a szikla,
a porból szikla lett. Troli suhant
velünk az óvodába, visszatért
az esti forgalommal, és a hant,
az évek hantja, tovább nőtt azért
a házak és lámpák fölött, alant.
(De már régen nem laknak ott, de rég!)
