Hogy tetszik? – kérdi gróf Hutterer az új erdészt, Pavol Popánszkit, aki jobbra-balra fordulva az állótükör előtt nem tudja elrejteni elragadtatását.
– Csodálatos. Méltóságos uram, soha nem volt még ilyen rajtam. Nem is tudom, hogy köszönjem…
– Viselje egészséggel! Tényleg illik magára.
Hutterer száz koronát adott ezért a háromgombos, barna kockás, keskeny bőrgalléros és bőrhajtókás zekéért, melyhez zöld bricsesznadrág, zöld körkarimás kalap és a bal felső zseben egy réz tölgyfalevél dísz is tartozik. De nem bánja a pénzt a gróf, mert tudja, a jó öltözet tekintélyt sugároz. Nemcsak a viselője, hanem annak munkaadója felé is.
A tákosi kastély halljában vannak. A falon trófeák, míves régi fegyverek és vadászjelenetes festmények. A földön medve- és bölénybőrök. Az ide belépő rögtön tudja, mi a méltóságos úr passziója. Aminek gyakorlásához nem kell idegen helyre mennie. Saját vadászterülete van: a Bockereki-erdő. Ettől látótávolságra trónol a kastély. Ez a sok tornyával hasonlít az Andrássyak tiszadobi palotájához, de az itteninek nyers téglafala van, utalva a Huttererek flamand gyökereire.
– Popánszki, igaz, hogy maguknál még a karonülő gyermeket is sörrel itatják?
– Teljes mértékben igaz. Gyógytápsörrel. Aztán tízévesen elkezdik kortyolni a pilzenit meg a krusoviceit.
– No, jó sör nálunk nincs. Jó bor annál inkább. Mit szólna egy kis tokajihoz?
– Ó, én a borért is rajongok. Brnóban születtem, ahol a világhíres sztarobrnenszké sör készül, de a környék egy merő szőlőskert. Főleg rizling van. Remek bor készül belőle.
Ízlelgetik a furmintot. Úr és alkalmazott egyszerre mosolyodik el és bólint elégedetten.
– Popánszki, maga igen jól beszél németül! – dicsér a gróf.
– Igyekeztem megtanulni. Nem volt nehéz, mert Sziléziában erdőőrködtem. Podhovicében. Ami lengyelül Podhova. Németül Prennburg. És a nép is három nyelven beszél. A cseh és a német mellett a lengyelt is bírom. A magyarral sem lesz gondom.
– Azt maga csak hiszi! A magyar nagyon nehéz nyelv! A világ legnehezebb nyelve. Hunok, szittyák, sumériaiak beszélték. Ne kínozza magát vele! Felesleges.
– Ahogy gondolja, méltóságos úr.
– Mi a maga vallása, Popánszki?
– Katolikus, tisztelettel.
– Az nagyon jó! Én is az vagyok. Viszont az itteni nép kálvinista.
– Nincs nekem bajom semelyik…
– Csakhogy Tákoson nincs ám katolikus templom. Még imaház se.
– Ha nincs, hát majd vasárnaponként imádkozom magamban.
– Helyes! Elég az is. Nem kell túlzásba vinni.
A gróf újra tölt. S mikor felemeli poharát, önkéntelen kilendíti azt az erdész pohara felé. De félúton meggondolja magát a pohár. Helyénvaló az alkalmazottakkal a familiáris viszony, de azért a barátkozásnak is vannak határai.
– No, és mit fog enni Popánszki fiam? Jól tud főzni?
– Főzni? Még nemigen próbáltam. Férfiember vagyok. Az meg az asszonyok dolga.
– Hát akkor hogy gondolja?
– Úgy, mint a korábbi helyeimen. Egy falusi gazdasszonynak fizetek havi húsz koronát, és cserébe főz rám.
– Az magának a halálát jelentené!
– Csak nem, méltóságos uram!
– Itt méregerős paprika dívik! Az kiégeti az idegenek gyomrát. Vagy felpuffadnak tőle és szétrobbannak. Úgy kell összeszedni a belüket, májukat a földről. Hanem mondok én valamit: a kastély konyháján készítenek magának is ebédet. És kiviszik az erdészházba.
– Én… nem is tudom, elfogadhatom-e ezt. Az erdészház egy jó órányira van innen. Nagy fáradság lenne…
– Ez nem a maga dolga. Azért van a szolga, hogy dolgozzon, gyalogoljon, ha kell.
– Az igaz.
– No és asszony dolgában hogy áll, komám? – és a gróf erőltetett nevetéssel az erdész vállára üt.
– Se feleségem, se menyasszonyom. Különben nem jöttem volna el Sziléziából.
– De azért nem veti meg a szoknyát!
– Hát… ha akad egy engedékeny fehérszemély. Egy özvegyecske…
– Novemberben elkezdődnek a bálok a faluban. De oda semmiképp ne menjen! Koszos talpú, rongyos népség lakik errefelé. Nem magához való. Maga úriember! Egyenruhája van. Maga megérdemel egy iparoslányt. Az én rangosabb alkalmazottaim Naményba szoktak járni. Lesz ott iparosbál, kereskedőbál, tűzoltóbál. És cigánybál. Nem a cigányok fognak bálozni persze, ők csak a talpalávalót húzzák. Bejön a kastélyba és onnan a homokfutóval fognak menni. Attól, pláne, ha jól fel van díszítve, elolvadnak a fehérnépek. Az se baj, ha maga nem tud magyarul.
– Igazán, igazán lekötelez méltóságos uram. Hogy köszönjem meg ezt?
– Én nem vagyok se tőkés, se önkényúr! Bennem van szociábilis érzék! Én csak jót akarok annak, aki nekem szolgál. Mindaddig, míg szó nélkül végrehajtja azt, amit parancsolok neki. Szó nélkül! Úgy fog jól működni ez az uradalom. És a világ is akkor működik jól, ha az alárendeltek engedelmeskednek. Szó nélkül!
– Hát igen… A világ. A világ most…
– Tart valamitől, Popánszki?
– Boszniában megölték azt a Frantyisek Ferdinándot. Nem lesz ebből háború?
– Dehogy lesz! Vagy legfeljebb annyi, hogy átmegy egy ezred Szerbiába, és két nap alatt rendet csinál.
– És a vörösök is nagyon mozgolódnak. Új világot akarnak.
– Majd leülnek a seggükre. Nem jön új világ! Ez a világ marad örökké! Örökké! Igyunk is erre még egyet! Aztán mehet.
Amikor Pavol Popánszki elhalad a kastély portikusza alatt, belép Berényi intéző a hallba. A gróf tölt neki is a furmintból, de közben felemelt ujjal figyelmezteti:
– Figyeljen oda, Berényi, hogy ez a cseh maskarás nehogy ismerkedni kezdjen a falusiakkal! Az elődje összebarátkozott velük és a végén engedte, hogy gallyat gyűjtsenek az erdőmben.
– Értettem, méltóságos uram!
– Egy maroknyi gyújtóst se vihet a paraszt az erdőmből. Legfeljebb, ha napszámot teljesít érte.
– Értem, méltóságos uram! – és az intéző haptákba vágja magát. S egyszersmind öntudatlanul rácsap az övébe dugott ostorra.
Ez tetszik Hutterernek. Újra tölt a borból. És ismét késztetést érez, hogy koccintson, de megint visszafogja magát.
