Azzal kecsegtették őket, hogy háború és polgárháború dúlta hazájukból egy jobb, békésebb világba viszik őket. Semmit sem kell tenniük, csak felülniük a direkt az ő szállításukra váró repülőgépre, majd szépen átsétálniuk a belarusz-lengyel határon. Irakból és Szíriából tízezrek, köztük gyerekes családok indulnak a paradicsomot ígérő útra a nyár vége óta folyamatosan, és bár mára talán van információjuk arról, hogy az a néhány kilométer megtétele nem is olyan egyszerű, azt nem sejtik, hogy maga a pokol vár rájuk.
A lengyel kormányzat a vészhelyzet ürügyén senkit – sem újságírókat, sem jogvédőket, sőt immár a Frontex embereit sem - enged be a határövezetbe, a lengyel ombudsman és munkatársai viszont még bejuthatnak oda. Ők azok, akik nap mint nap félholtra fagyott gyerekeket szednek össze az erdőből, ők azok, akik dacolva Varsóval próbálnak minél több rászorulónak segíteni, ők mondják el a nagyvilágnak, hogy az Európai Unió külső határán humanitárius válság tombol, miközben a nagyvilág és az EU húzogatja a vállát, jogkör hiányára hivatkozva. Mert ugyebár a tagállami szuverenitás az szent dolog, Varsó pedig kiemelten kényes erre. Megoldják önerőből, mondják Kaczynskiék, és a maguk módján tényleg megoldják – újabb és újabb katonákat vezényelnek a határra, minden hatályos menekültügyi normára fittyet hányva senkit át nem engednek, merthogy az tovább bátorítaná az Uniót migránsokkal zsaroló Lukasenkót. A minszki diktátor pedig szállítja az újabb és újabb menekülteket, akik, miután kitették őket a határövezetben, akkor szembesülnek azzal, hogy nincs többé visszaút – mögöttük a belorusz határőrség csőre töltött fegyverei, szemből a lengyel katonaság töltött puskái várják őket.
Ezt a tragédiát egyetlen ember tudná megfékezni – a nagy testvér Putyin, akinek támogatása nélkül Lukasenko már rég csak rossz emlék lenne. De Putyin kivár, nem könnyen meghatódó típus.