„Szeretni kell, ennyi az egész" – énekelte hatvan évvel ezelőtt az akkoriban kedvelt képeslap-kislemezen is Korda György. (Majd 1982-es Aranyalbuma ugyanezzel a számmal kezdődött.) Nádas Gábor és Fülöp Kálmán 1961-es slágere nem a Dunaszerdahely futballcsapatáról szólt, de ma akár azt is népszerűsíthetné. Mert a DAC-ot mostanában kötelező szeretni.
Amíg a Népszabadság című napilap brutális beszüntetése után a Vasasnál dolgoztam, Markovits László klubelnök szinte mindenben kikérte a véleményemet. Hozzám fordult azzal is, melyik csapat legyen a Vasas ellenfele az új Illovszky stadion avatásán. Először a bécsi Rapidot javasoltam a nevezetes 9:2-es KK-döntő miatt, meg azért is, mert a Real Madridot vagy a Santost nem hívhattuk, annyi pénz nem volt a kasszában. (A csodálatos angyalföldi múltból szintén előtűnő Ajaxra, Barcelonára, Benficára, Flamengóra, Internazionaléra, Penarolra, River Plate-re, Sporting Lisszabonra sem telt volna.) Az osztrákok nyomban válaszoltak is levelünkre, de konkrét időpontot kértek, csak hát a csúszások miatt csupán körülbelüli időtartamot rögzíthettünk, így a császárvárosiak eltekintettek a vendégjátéktól. A másik tippem a Bologna volt, ám akkor már Markovits bölcsen kivárt, s mire tényleg véglegesíteni lehetett a nyitány időpontját, az FTC meghívását javasoltam. Mindenekelőtt azért, mert 1930. november 16-án Vasas–Ferencváros mérkőzéssel (5:2) avatták a piros-kék klub legelső angyalföldi sporttelepét, majd az FTC is a Vasas elleni bajnokival (és újabb tizenharmadik kerületi, ezúttal 1-0-s diadallal) tartotta a felújított Üllői úti stadion premierjét 1974. május 19-én.
Aztán egyszer csak azt mondta Markovits: a Dunaszerdahely lesz a 2019-es premier vendége. Kezdtem volna opponálni, de ő a fölösleges beszédet nem szereti, ezért leintett: „Így döntöttünk, és kész." Azóta is hiába kérdem tőle, ki határozott ekképpen, s miért, a lényeg: a DAC játszott a Fáy utcában.
A Vasasnak a közvetlen környezetünkben megannyi klubbal volt korábbi kapcsolata. A piros-kék csapat legendás együttesei találkoztak a pozsonyi Slovannal és Interrel, a nagyszombati Spartakkal, a trencsényi Jednotával, a zsolnai ZVL-lel, az eperjesi Tatrannal, a nyitrai Plastikával, az újvidéki Vojvodinával, a szabadkai Szpartakkal, továbbá a Kismartonnal (Eisenstadt), a kevésbé sikeres idők kezdetén még az Újtölgyessel (Dubnica) is. A DAC sosem volt műsoron.
Mindezt nem Markovits bekormozására mondom, mert az elnökkel, akihez meghitt barátság fűz, néhány napja megbeszéltem, hogy megírhatom e történetet. Amiért a sztorit felelevenítem, az az, hogy bizonyos orgánumokban újabban már a csapból is a DAC folyik. Nekem az égvilágon semmi bajom a klubbal, de éppenséggel a jó szándék ellen hat, hogy politikai okokból állandóan és tüntetően szimpatizálnom kellene a Szerdahellyel, amely hovatovább Hétfőhely, Keddhely, Csütörtökhely, Péntekhely, Vasárnaphely is lehetne, annyiszor emlegetik minálunk. (A Szombathelytől csak azért kell eltekinteni, mert az már van.) Magunk közt szólva, nekem a futballban – szigorúan a múlt okán – többet mond nemhogy az FTC, a Honvéd, az MTK, az Újpest vagy a Vasas, de a Békéscsaba, a Csepel, a Dorog, a Dunaújváros, a DVSC, a DVTK, az Eger, a Győri ETO, a Kaposvár, a Komló, a Nyíregyháza, az Ózd, a Pécsi Dózsa és a PVSK, a Salgótarján, a Szegedi EAC, a Székesfehérvári MÁV Előre, a Szombathelyi Haladás, a Tatabánya, a Vác, a Videoton, a ZTE, de még az 1964-es MNK-ban a legjobb négy közé jutó Testvériség is.
Tudom, hogy Dunaszerdahelyen a lakosok döntő többsége magyar, ellentétben Kassával, Nagyszombattal vagy Pozsonnyal. Ám elfogadhatatlan, hogy bizonyos felfogás szerint az, aki tüntetően imádja a DAC-ot, az hazafi, aki meg nem, az nem. Salamon Béla jut az eszembe. Egyszer, amikor a nagy komikus meccsre indult, a felesége megjegyezte: „Te az MTK-t már nálam is jobban szereted." Mire a művész így felelt: „Aranyoskám, nálad talán még az FTC-t is."
A közönség pedig hagyományosan jobban kedveli a kűrt a kötelezőnél.
