Sosem láttam tüdőztetést, de rettegett szó volt az uszodában. Azt jelenti, hogy amikor a tanítvány száznyolcvanas pulzussal, fizikai teljesítőképessége határán becsap a célba, akkor az edző utasítására két nagyobb gyerek ráugrik és lehúzza a mélybe, hogy szinte fulladás közeli állapotba jusson. A legenda szerint ettől a módszertől a kiválasztott gyerek tüdőkapacitása szignifikánsan megnő, később pedig jobb időket tud úszni.
A hetvenes évek közepétől nyolc évig éltem a Csasziban, elegánsabb nevén a Komjádi Béla Sportuszodában. Nem voltam spíler, ráadásul egy olyan sportágban lettem csupán másodosztályú játékos, amelyikben csak az olimpiai- és világbajnokok nevét vésik fel a margitszigeti márványtáblára, mert az Európa-bajnokokat már nem is veszik emberszámba. Ez a vízilabda. Sokszor néztük a zuhany alatt az elgyötört ábrázatú úszó kortársakat, akik minden tréningen az életüket adták. Tiszteltük, de egyáltalán nem irigyeltük őket. Volt egy nagyon híres ember a Csasziban, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de mivel még az úszómester, az uszoda királya is Tamás bácsinak szólította, sejtettem, hogy nagy ember. Később kiderült, a magyar úszóválogatott szövetségi kapitánya. Tetszett, hogy a piros-fehér-zöld melegítője hátán Hungary felirat volt, arról is azt gondoltam, hogy nagy dolog.
A Komiban az öltöző kijáratából egy lépcsőn lehet felmenni a fedett uszodatérbe. A lépcső alatt a klasszikus munkás fémszekrényekben tartották az edzésekhez szükséges felszereléseket az úszók, a tenyérre húzható ellenállásokat, úszódeszkákat, nehezékeket. Gyerekként minden felnőtt ugyanolyan, így nem tudtam korkülönbséget tenni a lökdösődők között, de egyszer azt láttam, hogy két apuka ordítva, épphogy csak nem ütlegeli a Hungary feliratú melegítőt viselő embert a vasszekrények között. Elszaladtam, és azóta sem tudom, mi volt az indulat oka.
A korosztályos pólósoknál a legjobb, űrvízilabdát játszó bajnokcsapat edzője C bácsi volt, aki játékosként brutális keménységéről híresült el, a legenda szerint minden szezonban kiütött néhány fogat. Utánpótlásedzőként is a fegyelemben, a rendszerben, a számonkérésben hitt. Meg a büntetésben. Egy vasutas kézbe való menetirányító szerkezettel érkezett a medencéhez, azzal, amivel a bakter mutatja a mozdonyvezetőnek az állomáson, hogy mehet vagy nem. Egy fa rúdon kerek fémlap, egyik oldala piros, a másik zöld. Aki kihagyott egy százszázalékos ziccert, vagy szerinte nem a megfelelő intenzitással edzett, azt kihívta, bokafogás, és egy suhintás volt a büntetése. Nem emlékszem arra, hogy a nyári, akár több száz fős uszodai fürdőző közönség közül bármelyik apuka vagy anyuka odament volna, hogy helytelenítse, számonkérje a pedagógiai módszert. Mivel ez ellen a szülők sem szólaltak fel, kortársaim nyilván azt hitték, ez a normális. Az öltözőben óriási röhögések között mutatták az irdatlan nagy vérvörös aláfutásokat egymás fenekén a bajnokok. A falkatagok egymásnak sem merték bevallani, hogy ez nem helyes, elfogadták, a rendszer részének tekintették, egyúttal azt üzenték egymásnak: tessék, én ezt is kibírom!
Valahogy őket sem irigyeltem.
Turi György munkásságának megítélése a mai utánpótlás-nevelés egyik sarokpontja. Nemcsak az úszásban, hanem minden sportágban. Egerszegi Krisztina úszótársa vagy Szepesi Nikolett, majd Cseh László ugyanarról beszélt a napokban, hogy milyen kemény módszerek között éltek Széchy Tamás egykori jobbkeze mellett. Turi György a Magyar Nemzetnek adott interjújában semmi elítélendőre nem emlékezett, nem bírálta felül módszereit, nem revidiálta álláspontját, leginkább a sikereket sorolta. Hiszen ebben a szellemben élt egész életében, azt látta és tanulta, hogy az eredmények elfedik, igazolják az odavezető utat. Hogy az arany ára akár lelki trauma, akár évekig tartó elfojtás is lehet.
Szeretnénk hinni, hogy ezek régi történetek, és ilyesmik már nem jelentik a napi rutin részét. Változott annyit a világ, hogy higgyünk abban, megfélemlítést, érzelmi vagy fizikai bántalmazást már nem kell elszenvednie a gyereknek ahhoz, hogy felnőttként bármelyik sportágban bajnok legyen. Jó lenne tudni, hogy ezeket a módszereket meghaladta az idő, és talán mára azok is kikoptak a rendszerből, akik ebben az utolsó pillanatig hittek. Jó lenne ezt hinni. Az élet azonban nem ezt igazolja, lásd alul az úszók újabb zaklatási botrányát. Hát sosem lesz ennek vége?
