A közelmúltban meghalt az öreg kutyám. Tizennégy évesen súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, ami ebben a korban már önmagában is végzetes lehet. Ráadásul, amikor valami nagyon-nagyon halovány remény támadhatott volna bennünk, gyomorcsavarodása is lett. Szemmel láthatólag súlyos fájdalmai voltak, borzalmasan szenvedett, úgyhogy – részben az állatorvosunk tanácsára – kértük a túlaltatását.
Az alábbiakban azonban nem Gimli kutya eutanáziájáról lesz szó, nem is hat elődjéről, akik a cseresznyefánk alatt alusszák örök álmukat, de még csak nem is arról a kettőről, akik itt vannak velünk és segítenek feldolgozni a feldolgozhatatlant. Az utóbbi két-három kutyánk távozásakor mindig felmerül bennem a kérdés: ha nekik megadhatom a minél gyorsabb, fájdalommentesebb, békés távozás lehetőségét, miért nem biztosíthatom ugyanezt önmagamnak is?
Nyilván nem akarok senkit untatni egészségi állapotom folyamatos romlásával, a lassan, de biztosan „működő” krónikus nyavalyával, de – maradjunk annyiban – nem véletlenül foglalkoztat a gondolat.
Értem én persze a keresztény egyházakat, amelyek az ötödik parancsolatra (ne ölj) hivatkozva elutasítanak minden életellenes beavatkozást, mint ahogy azt is értem, hogy ugyanők isteni adománynak tekintik az életet, amit kioltani is csak az Úrnak van joga. Ugyanakkor persze ez utóbbi érvelést a modern orvostudomány alapjaiban ingatta meg, amikor különféle módszereket biztosít, hogy akkor is szülessen új élet, amikor az nem természetesen fogan. Ha az élet kezdetén be lehet avatkozni a gondviselés munkájába, akkor az élet végén ugyan miért nem?
Értem én az orvosokat is, akik az élet védelmére és a gyógyításra esküdtek fel, és ezért nem kívánnak semmilyen részt vállalni az eutanázia aktív formáiban. Ezt viszonylag könnyen megoldhatná a politikai-társadalmi akarat: a végrehajtást másokra kell bízni.
Úgy hiszem egyébként, hogy mindkét eutanázia-ellenes csoportnak érdemes lenne felülvizsgálnia álláspontját úgy, hogy az „élet” szócska helyébe az „emberi élet”-et helyeznék. Az emberhez méltó lét ugyanis sokkalta több, mint puszta biológiai funkciók működése.
Nem volt túl rég, hogy közeli rokonom befejezte földi pályafutását. Nagyon szép, kilencven feletti kort élt meg, de… az utolsó években a legáldozatosabb családi összefogás ellenére is rohamos leépülés (már a gyermekeit sem ismerte meg) és teljes fizikai összeomlás (nem tudott önállóan enni, inni, az ágyból felkelni, a szükségét elvégezni), no meg rengeteg fájdalom jutott ki neki. Többször volt, hogy az orvosok csak órákat-napokat jósoltak, de ő még hónapokig húzta - aztán újra és újra, egyszerűen nem tudott meghalni.
Nagyon őszintén: emberi élet ez?
Szerintem nem az. Még vegetálásnak se nagyon nevezném.
Nagy jóindulattal mondhatjuk, hogy élet. De vajon a (nagyrészt öntudatlan) létfenntartó működés tekinthető-e emberhez illő életnek? De továbbmegyek: vannak betegségek, amelyek esetén biztosra vehető a közelgő mérhetetlen sok fájdalom és szenvedés, ami ráadásul nemcsak a végső útjára készülőt, hanem annak szűkebb-tágabb családját is súlyos megpróbáltatásoknak teszi ki. Miért jó az bárkinek, hogy pár éven belül feleségemnek, fiaimnak, unokáimnak végig kell nézniük hosszas haldoklásomat?
Erre persze megint van (elég gyengécske) válasza az orvostudománynak: a szakmai fejlődésnek köszönhetően ma már elviselhető mértékűre csökkenthetők a fájdalmak. Elhiszem. De tessék mondani, akkor már bepisilni sem fogok, és elkerül a demencia?
Pillanatnyilag hét országban megengedett az aktív eutanázia. Itt az emberek súlyos betegségükben vagy a szenvedéstől való félelmükben dönthetnek: ha már sokuknak nem sikerült emberhez méltóan élni, legalább méltósággal halhatnak meg.
Mint nálunk a kutyák.