Az infláció
Akik ismerik a Bibliát, tudják, hogy az Apokalipszis négy (a fehér, a tűzvörös, a fekete és a fakó lovon vágtató) lovasa a Jelenések könyvében a végítélet előjeleként a négy csapást jövendölik: az Antikrisztus, a háború, az éhínség és a döghalál eljövetelét. A választásokig (ha lesznek?) hátralévő fél évben az Apokalipszis valóságos, modernkori lovasaival is meg kell vívniuk a magyarországi politikai erőknek.
Őket nem a saját démonjaival (pl. Gyurcsány és Soros) viaskodó Orbán hívta életre, ezért sokkal nehezebb is a legyőzésük, mint a képzelete által óriásira növelt ellenségeké. Nemcsak a regnáló hatalomnak, hanem a hatalomátvételre készülő ellenzéknek is ők okozzák majd a legnagyobb gondot: a szokásos fegyverrel, az „ígérgetéssel” - bármennyire egységesek - nem fogják tudni legyőzni őket.
Kezdjük az első lovassal, a fogyasztói árak elszabadult és hosszabb ideje nem tapasztalt emelkedésével. Az infláció nem is egyfejű, hanem legalább háromfejű sárkány, hiszen az áremelkedésnek vannak külső, általunk alig befolyásolható okai. Komoly szerepet játszik az árak nyargalásában a kormány költségvetési kiadásainak ugrásszerű növekedése és a Nemzeti Banknak ezt szinte egyáltalán nem ellensúlyozó, késlekedő pénzpolitikája, de a várható helyzet alakulására vonatkozó szubjektív megítélés: a közönség várakozása is.
Az infláció külső okai sokak számára közismertek. Talán a legfontosabb a kínálat hiánya, a kínálati sokk, ami a gazdasági működés a járvány miatti hosszabb-rövidebb időre való megállításának, a termelési láncok emiatti megszakadásának a következménye. Legfőképpen a „világ műhelye” funkciót betöltő Kína leállása okozta részegységek, anyagok hiányát, majd a kieső szállításokat. Az „üzemszünet” közben viszont a világ fejlett országainak kormányai pénzt pumpáltak a gazdaságokba, azaz keresleti többletet produkáltak, hogy enyhítsék a háztartások jövedelemhiányát és megelőzzék a tovaterjedő fizetési nehézségekből fakadó csődhullámot. Az eredmény minden közgazdasági tankönyvből jól ismert: a kereslettől messze lemaradó kínálat közötti szakadékot az árak eddig soha nem látott emelkedése tölti ki.
Mondhatjuk erre, hogy ez csak időleges jelenség, hiszen ahogy a járvány és annak következményei felszámolódnak, úgy a gazdaság is felpörög, a kínálat utoléri a járvány előtti szintet. A fokozatos normalizálódás hatására a kormányok is mérséklik a túlköltekezést és ahogy a kínálat és kereslet közötti egyensúly helyre billen, úgy az infláció is enyhülni fog, esetleg megszűnik. Ehhez valóban kell idő, és persze az is, hogy ezt a közgazdasági tankönyvekben példaszerűen működő kísérletet más zaj ne zavarja.
A járványhoz és az emiatti gazdasági bénultsághoz azonban hozzáadódott két másik jelenség, amelyek tartósan hozzájárulnak az áremelkedéshez. Az egyik a klímakatasztrófa elkerülését elősegítő új gondolkodásmód megerősödése, hiszen a gazdasági leállás „szándékon túli következménye” volt a szennyeződés mértékének gyors és drámai mértékű csökkenése, ami a fenntarthatóságot szem előtt tartó „új iparosítást” is megerősítette. A klímaberuházások drágák és időbe telnek, ezért az új szerkezetű kínálat felfutása lassabb és költségesebb is lehet a vártnál. Így alakulhat ki a sajátos „greenflation”, hozzájárulva az eddigi kínálati sokk miatti áremelkedéshez. A másik nem várt következmény a munkakultúra, a „home office” változása, illetve a határok lezáródása miatt a külföldi munkavállalás fékeződése. Ennek nem várt következménye a világszerte tapasztalható munkaerőhiány (ld. a Brexit speciális következményeként Angliában, de Nyugat-Európa szinte valamennyi országában), illetve a béremelkedés, és az emelkedő bérekre számító áremelkedés.
A külső okok között említem még a „kínai kártyát”, azt az új, szokatlan jelenséget, hogy Kína gazdasága az eddigi növekedési ütemtől messze elmaradó ütemre vált. Ezt részben az ingatlanbuborék szétpattanása (pl. Evergrande várható szanálása), részben a kínai megtakarításoknak a hazai csődök kezelésére való felhasználása miatt az ottani beruházások megtorpanása, illetve a pénzpiacokon megfigyelhető pénzbőség mérséklődése jelzi.
Utolsóként egy eddig csak a háborúk idején ismert jelenséget említek: a stratégiai fontosságú nyersanyagok hiányát, így a lítium (akkumulátorgyártás), magnézium (félvezetők és alumíniumgyártás) és acél hiányt, amihez az áramtermelést akadályozó szénhiány és gázkimaradás párosul. Ezeknek a hiányoknak mint termelési kockázatoknak a következményei a korábbi árszínvonalat jelentősen meghaladó mértékben épülnek be az árakba („beárazódnak”), és a fent említettek együtt már tartóssá tehetik az áremelkedés tendenciáját.
A hazai áremelkedés azonban a külső tényezők felerősödése előtt is dobogós helyezést ért el Európában. A hazai infláció oka az Orbán rezsim hatalmon maradását szolgáló pénzszórás (az államháztartási kiadások járványra fogott felpörgetése és a jegybanki könnyítések együtt), valamint a népszerűséget fokozó nominálbéremelkedést elősegítő munkáltatói járulékcsökkentés. A kormány az éves bruttó hazai termék (GDP) közel 10 százalékára vállalt kötelezettséget, így a személyi jövedelemadó visszatérítésre, a 25 év alattiak adómentességére, a 13. havi nyugdíj visszaadására, a nyugdíjprémiumra, a munkáltatói járulékok 4 százalékpontnyi csökkentésére, a központi béremelésekre, és külön a GDP 5 százalékát elérő beruházási kezdeményezésekre.
A kivitelező építőipar kapacitásainak lekötésére kitalált lakásépítési és felújítási, vásárlási kedvezmények (így a CSOK, a kedvezményes hitelek) elképesztő mértékben meglökték az ingatlanárakat. Az uniós transzferek egyrészt túlárazott beruházásokra (stadionépítés, vasútépítés), másrészt Orbán politikai családjának gazdagodását szolgáló támogatásokra (szállodafelújítás, energiatakarékossági projektek) való felhasználása árrobbanást idézett elő, amihez a „gazdaságvédelminek” csúfolt pénzalap szolgáltatta a spanyolfalat.
A költségvetésből számolatlanul kiömlő pénz felhasználásában nyilván az árubehozatal (import iránti kereslet) játssza a főszerepet, ami miatt a hosszú évekig többletet mutató külkereskedelmi mérleg, illetve fizetési mérleg is átfordul deficitbe, és a költségvetés rekordhiányával együtt azokat az időket idézi, amikor az ikerdeficitet csak a Bokros Lajos által bevezetett stabilizációs csomag tudta felszámolni. A Nemzeti Bank is számolatlanul öntötte a pénzt egyrészt a növekedési hitelprogramokon, másrészt a különböző eszközvásárlási programokon (kötvényvásárlási program) keresztül, ugyanakkor az előidézett pénzbőség mellett a kamatcsökkentési magatartásával, a negatív reálkamat előidézésével, azaz a mindig is tagadott árfolyampolitikai manőverekkel, a forint árfolyamának gyengítése révén közvetlenül is hozzájárult az infláció felpörgéséhez. Igaz, néhány hete a jegybank elnöke, Matolcsy György – látva a romló tendenciákat – keménykedésbe, így óvatos kamatemelésbe és a pénzügyminiszterrel szembeni szájkaratébe kezdett, de késő bánat ebgondolat. Választásokra készülve aligha lesz Orbánnak hajlandósága áldást adni a takarékoskodásra: az ő újraválasztásának ára a nyargaló infláció.
Az infláció harmadik oka a közönség (a háztartások és a vállalatok vezetői) jövőre vonatkozó várakozása. Látva, hogy az idényélelmiszerek, elsősorban a friss gyümölcsök és zöldségek ára a tavalyihoz képest 20-50 százalékkal lett magasabb, a fenyőfűrészáru például a kétszeresére, a tégla a másfélszeresére, a cement pedig közel a háromszorosára drágult, és a nominálbérek éves emelkedése is közel 20 százalékos, az infláció gyorsulására számít a háziasszony, a szakmunkás, a vállalkozó és a vállalatvezető is.
Ezt a várakozást a bérminimumra vonatkozó megállapodás, vagy a miniszterelnöki hivatalt vezető miniszter sorjázó ígéretei, vagy a „Józsi bácsinak ígért 80-as” a miniszterelnök aranyszájából nemhogy nem töri le, de inkább erősíti. Az Apokalipszis első lovasa, az infláció vágtázva fogja átszakítani – ha lesznek normális és szabályos választások – az ez alkalomra kihúzott célszalagot.