A közelgő halottak napját azzal ünnepeltük vasárnap, hogy elvegyültünk az élők között. Méghozzá egy olyan helyen, amely szinte mágnesként vonzza magához a kíváncsiakat: Schönbrunnban. Én most jártam itt először, s ugyanaz lepett meg engem is, mint másokat: a méretek. A tágasságnak ez a szinte már fokozhatatlan mértéke, amely egyszerre tükrözött hatalmat, kiváltságot és időtlenséget. Majdnem az írtam, hogy állandóságot is, de minden bizonnyal Ferenc József lett volna leginkább meglepve, ha valaki elmeséli neki, hogy száz évvel a halála után plebejusok tömege hömpölyög majd a kastélyban és az épület kertjeiben. Ott, ahová szintén kiváltság volt belépni, és szigorú előírások szűrték meg a kíváncsi alattvalókat.
A kattintgató, pózoló turista viszont már minden, csak nem plebejus. Élvezi, hogy azokon a köveken lépkedhet, amelyeken korábban nem lépkedhetett volna, hogy minden mozdulatával profanizálja az emberi szentséget. Egyszerre irigykedik és elégedetten nyugtázza, hogy ma már mindez múzeum, beárazható látványosság, pár fotó az emlékkönyvben. Bennem is fellázadt a plebejusi énem a pompa láttán, miközben persze tudom, hogy egy Habsburg-sarj élete is éppoly korlátok, kötelezettségek és megfelelések közé volt szorítva, akár egy parasztgyereké. Utóbbi életét a szegénység és a kilátástalanság tartotta a maga medrében, előbbit a kiváltság feltétlen szolgálata. A szabadság érzete pedig csak villanásokban: vagy a természet adta tágasságban, vagy ebben a mesterségesben, ahol pár percre el lehetett rejtőzni az előírások elől. És éppúgy bejárhatta Rudolf trónörökös csonka és tragikus életét, mint Ferenc Józsefét, aki a császárság élő szimbóluma lett: öngyilkosság vagy halhatatlanság.
És nem könnyű a választás, bár annak tűnik. Egyből rávágtam volna, hogy én bizony inkább szolgáltam volna talpig selyemben, semmint görnyedjek az ekevas mögött, ám látva a kis Habsburgok portréit, a hatalom torz bonszájait, ahogy kipirosított arccal, örökös pózba merevedve pillantottak rám, már nem voltam olyan biztos a választásomban. Az egymásba nyíló termek, a minden ízében tervezett és önmagáért való fényűzés viszont szinte természetes módon felerősítette bennem a köztársaságit. Mint mindennek valamilyen természetes és észszerű ellenszerét.
Valami ilyesmit éreztem Csinta Samu könyvét olvasva is. Újságíróként majdhogynem egy évtizede tudósít könyveiben az erdélyi arisztokrácia hazatéréséről, a régió újranemesítőiről. Mikesekről, Bánffykról, Bethlenekről, Ugronokról. A sorsuk bizonyos értelemben egymás másolatai: kiváltságok, majd üldöztetés, kitelepítés és önkéntes vagy kényszerű száműzetés, konok hallgatás a gyökerekről idegenben, majd küzdelem a román állammal a régi birtokok, kastélyok, erdők visszaszerzéséért, a hazatérésért. Mindebben van valami romantikus, felemelő és megsüvegelendő is, mert a legtöbben nem saját céljaikra használják a visszakapott vagyont, elődeikhez méltóan megpróbálják a közösség érdekeit szem előtt tartva hasznosítani: munkahelyeket teremtenek, turistákat vonzanak, identitást erősítenek. Sok székely pedig úgy gondolja: ezerszer inkább a régi gróf, mint a román állam. Mert előbbi még visszatalálhat a magyar nyelvhez, a gyökereihez, bármennyire is idegen nevet viseljen, míg utóbbi most is ott tesz keresztbe, ahol csak lehet.
Furcsa kettősséggel olvastam a könyvet (Bál a romkastélyban), hiszen egyszerre drukkoltam nekik, ugyanakkor meg mindenem berzenkedik a letűnt kegyelmes-méltóságos világtól. A születésen keresztül öröklött előjogoktól. Engem percig nem hat meg a kékvérűség vagy a kiválasztottság illúziója. Én szabadságban, egyenlőségben, testvériségben hiszek. A magam illúziójában. De aztán feltettem a kérdést, hogy valóban letűnt-e az a régi világ? Vagy csak a szereplők változtak? Az arisztokraták helyére jöttek az egyenlőbbek, majd az újgazdag kiskirályok, a politika kegyeltjei. A hatalom elszánt, ám annál hervasztóbb fáklyahordozói. Ráadásul a régi elit ethosza nélkül. Csinta a könyvében felidézi az otthon elhangzott, leginkább visszatartó erejű figyelmeztetést: „egy Ugron ilyet nem csinál”. Nos, a kommunista állatfarmot és az új oligarchákat elnézve, kötve hiszem, hogy volt vagy lenne bármilyen visszatartó erkölcsi parancs – talán csak a cinkosság egymást védő törvényei. Persze az úri morálnak is megvoltak a maga selymes kibúvói, ami egy jó tanácsban öltött testet: „Ha Párizsban jársz, ugyanazt a parfümöt hozd az anyádnak, a feleségednek és a barátnődnek”.
Schönbrunn minden érzékszervet megdolgoztató pompája után visszahúzódtam a magam köztársaságába: a könyveim közé. Azon töprengtem, hogy a most csupán foltokban létező köztársaságnak milyen esélyei lehetnek a jövőben. Vagy olyan mértékű már a rombolás, olyan erővel bír az új elit gátlástalansága, hogy onnan már nem vezet út sehová, legfeljebb annak örülhetünk, hogy idővel új figurák ülnek majd a bársonyszékekbe. Annyira plebejusok lettünk, hogy már képtelenek vagyunk az uraink nélkül létezni? És felvillanyoz az a sovány vigasz, hogy időnként mi választhatunk közülük? Érdemeseket az érdemtelenek széles táborából?
