Valamikor 15 éve jártam először az Egyesült Államokban, Los Angelesben landolt a gép, s miután elfoglaltam a szállást egy klasszikus amerikai motelben (tudják, arról az egyszintes, könnyűszerkezetes, papírvékonyságú falakból emelt épületről beszélek, amelynek a felső emeleti szobáit a filmekben a rosszfiúk mindig a külső gangról szokták megközelíteni), azonnal kerestem egy környékbeli éttermet, hogy megigyam az első amerikai csapolt sörömet. Itt most nem részletezendő okokból nem voltam túl jókedvemben, mert még előttem állt egy hosszú autóút a nyugati parton egészen föl Seattle-ig, közbeiktatva a Grand Canyont, a Redwood Nemzeti Parkot, Las Vegast és más természeti nevezetességeket, és tudtam, hogy az út végén, azaz Seattle-ben meglehetősen rossz híreket fogok kapni magánéleti ügyekben. Na jó, elárulom, hogy egy szerelmi ügyről volt szó, de csitt, ez a cikk most nem az amerikai nőkről szól, hanem az amerikai sörökről.
Amik jók.
Úgy értem, baromi jók.
Egészen otthon éreztem magamat azokban a kiskocsmákban (az amerikaiak úgy hívják ezeket, hogy dive bar), ahol volt szerencsém sűrűn megfordulni és meglehetősen sok sört inni a magánéleti problémák által okozott sebfájdalmak enyhítésére.
De mondom, az első este nem kiskocsmába, hanem étterembe mentem, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy iszonyú nagy hodály volt, iszonyú nagy, tömör fából készült asztalokkal, rengeteg vendéggel, és a vendégsereg ellenére rettentő kedves pincérekkel. Nem az a fásult utálat uralta az arckifejezésüket, ami nálunk egyes helyeken a pincérek arcára kiül a sok munka láttán, hanem kedvesség, előzékenység, segítőkészség áradt belőlük, ami tán megjátszás volt, mindenesetre nagyon szeretném, ha mi Magyarországon hasonlóképpen tudnánk megjátszani magunkat, mint az amerikaiak. Oké, lehet, hogy a pincérnő arcán az a mosoly műmosoly, de: gesztus és neked szól.
Kikértem az első sörömet, és az akcentusomat hallva a kedves pincérnő kedvesen meg is kérdezte, hogy honnét jöttem, Magyarországról, válaszoltam, mire felragyogott a szeme, ó, hát, az nagyszerű, válaszolta, mire azt hittem, van valami magyar kötődése, de kiderült, hogy semmi, Magyarországról annyit tudott, hogy Európában van, neki tehát szimpla udvariasságból ragyogott fel a szeme, ami tán megjátszás volt, de mondom: nagyon szeretném, ha mi Magyarországon hasonlóképpen tudnánk megjátszani magunkat.
Az első amerikai sörömet kancsóban kaptam meg, s kaptam mellé egy vizespohárnak tűnő poharat. Eléggé meglepődtem, mert korábban soha nem jártam még az Egyesült Államokban, s nem tudtam, hogy ott ez a szokás. De tetszett az ötlet, hogy magamnak tölthetek, méghozzá annyit, amennyit akarok, más értelme a dolognak nem volt, tekintettel arra, hogy egyedül söröztem.
A következő hetekben elég sokszor ültem be különböző helyekre, s mivel szeretem a pubok és kiskocsmák hangulatát, mert szeretek a pultnál egyedül üldögélni és a világ folyásán tűnődni, ezeken a helyeken eléggé sokfajta sört kóstoltam. S azt kell mondjam, hogy Amerika kapitány a legjobb helyre született: az amerikai lager sörök nagyon jók. Frissek, ízesek, könnyűek, olyanok, amilyennek lenniük kell. Csak nagyon drágák. Hat-hét dollárt kértek egy korsóért, amit kissé (nagyon) soknak éreztem, de ha sörivók vagyunk, és szerencsétlenségünkre végig kell autóznunk Amerika nyugati partvidékén, a Csendes-óceán partján Los Angelestől Seattle-ig, akkor nincs mit tenni, sörözni kell, egy sörivó nem köt kompromisszumot holmi árak tekintetében. Vehettem volna olcsóbban a sört a kisboltokban, a dobozos ugyanis nem kerül olyan sokba, de annak semmi értelme, hogy az ember egy motelszobában ülve egyedül sörözzön, a sör ugyanis társaságkedvelő entitás, akkor érzi jól magát, ha körülötte emberi csevegés, nevetés, vidám társalgás hangja hallatszik. Borozni lehet egyedül, főleg szomorú őszi estéken, amikor az ember egyedül ül a szobájában és a rádióból Bartók 5. vonósnégyese szól, amihez (csak úgy közbevetőleg jegyzem meg) a vörös bor illik, nem a fehér.
A sör azonban nem szereti a klasszikus zenét, a bluest és a countryt annál inkább. Az előbbit én is nagyon kedvelem, az utóbbitól azonban feláll a hátamon a szőr, ennek ellenére üldögéltem olyan amerikai kisvárosi csehóban valahol Nevada államban, ahol egy szomorkás country zenész próbálta feldobni a hangulatomat, kevés sikerrel. De értékeltem az igyekezetét. Egyáltalán, mindent nagyon szerettem Amerikában, ez az oka annak, hogy azóta háromszor jártam ott. Legutóbb (2018-ban) természetesen ismét Seattle-ben voltam a fentebb már ismert nőügyi vonatkozások miatt, ott is sok helyre beültem (beültünk) sörözni, remek volt, leszámítva azt, hogy sajnos az Egyesült Államok népéből is zombilakosságot teremtett az okostelefon-mánia. Ültünk egy Seattle-i sörözőben, ahol az emberek nem egymással beszélgettek, hanem a telefonjukat bámulták. A kancsóban pedig hagyták megmelegedni a sört. Ebből gondolom, hogy az amerikai álomnak kampec. Meleg sör mellett nem lehet az álmainkat megvalósítani, ez alapvetés.
