Az első magyar országos előválasztás összességében sikeres új intézménynek bizonyult:
- eredményesen tematizálta a közbeszédet;
- megmozgatta nem csak az ellenzéki tábort, de még a bizonytalanok egy részét is;
- kirostált jó pár olyan problémás jelöltet, akiknek a pártalkuk rendszerében biztos pozíciójuk lett volna, és ezzel hozzájárult az ellenzék tisztulásához;
- és végső soron erős legitimációs alapot teremtett a kiválasztott jelöltekkel való közös induláshoz.
De korántsem volt optimális:
- a civilek számára lejtős pálya, egyes indulási kísérletek megakadályozása, háttéralku alapú visszalépések miatt a verseny korlátozott maradt;
- a kampányt civódások kísérték, melyek sebeket ejtettek az ellenzéki összefogáson (majd elválik, hogy ezek mennyire képesek begyógyulni), és eltántoríthattak szavazókat;
- a legfontosabb kétely azonban azzal kapcsolatos, hogy valóban azokat a jelölteket sikerült-e megtalálni, akik a Fidesz leváltására a legalkalmasabbak, és békét hozhatnak az országnak.
Ez utóbbi kérdésről a miniszterelnök-jelöltek kapcsán esett a legtöbb szó, de az egyéni jelöltek esetében is kérdéses: az elkötelezett ellenzékiek kedvenceit sikerült-e csak kiválasztani, vagy olyan személyeket, akik a választók minél szélesebb, bizonytalanokat és volt Fidesz-szavazókat is magába foglaló rétegét képesek megszólítani, és majd hitelesen képviselni. Az előválasztás megítélésének döntő, történelmi szempontja az lesz, hogy végül sikerül-e a segítségével a Fidesz rendszerét lebontani. Ez még előttünk áll, vannak rá biztató jelek, de sokakban kétségek is. Tanulságokat azonban már most levonhatunk.
Az előválasztás célját a hat összefogott párt és a hozzájuk társuló civilek maguk határozták meg, mint ahogy a célok elérése érdekében hozzájuk rendelt eszközöket is. Az eszközök megválasztásánál egyes esetekben nem volt sok mozgásterük, más esetekben, így például a szavazási rendszer kérdésében nagy szabadságuk lett volna. A választás előre meghatározott szabályai döntő hatással lehetnek a folyamatra és az eredményre. Erre egy magától értetődő példa, hogy ha a miniszterelnök-jelölt választás második fordulójába történetesen nem az addigi legjobb három, hanem csak két jelölt juthatott volna tovább, akkor kimaradt volna az életünkből az egyhetes visszalépési huzavona, és ma biztosan nem Márki-Zay Péternek hívnák az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét.
Állításunk az, hogy lehetett volna olyan szavazási módszer mellett dönteni, amely jobban szolgálta volna az előválasztás céljait, és kevesebb negatív mellékhatással járt volna. Az egyszavazatos (avagy többségi, plurális) módszer esetében több válaszlehetőség (ebben az esetben: jelöltek) közül egyet jelöl meg a választó. A szavazatok kiértékelése pedig annyiból áll, hogy az a jelölt kapja meg a mandátumot, akit a legtöbben megjelöltek. Ez az eljárás egyszerű, jól ismert, a rendes választásokon is ezt alkalmazzák, minden bizonnyal ez is közrejátszott, hogy az előválasztás szervezői is e mellett döntöttek.
Pedig a matematika játékelmélet nevű ága már több évtizede bebizonyította, hogy ha ilyen választási rendszerben versenyeznek a jelöltek, ez azoknak a politikai stratégiáknak kedvez, amelyek polarizálják a véleményeket, megosztják a választókat, és szekértáborokat alakítanak ki. Emiatt általában azok a politikusok emelkednek ki (mert ők tudnak jobban érvényesülni), akik hajlandók elvtelen alkukat kötni, olyan dolgokba belemenni, amiknek már nincs köze az általuk eredetileg képviselni kívánt értékekhez, és a választók elvárásaihoz sem. Az ilyen elvtelen alkuk közé tartoznak a korrupciós ügyek is. Ha mindez esetleg még nem is tűnne túl súlyosnak (persze csak azért, mert - sajnos - hozzászoktunk), tegyük hozzá, hogy ezen technikák szélsőségességig vitt változatai félelmet és gyűlöletet igyekeznek kelteni az emberekben, pusztán a hatalmi célok érdekében. Ezekről pedig már elégszer bebizonyította a történelem, hogy tragédiákhoz vezetnek.
Ha a legjobban szereplő néhány jelölt részvételével újabb fordulót rendezünk, az valamelyest javít a helyzeten: a kieső vagy visszalépő jelöltek támogatói ilyenkor szavazhatnak a másodlagos preferenciájuk szerint, így erősítve az állva maradt jelöltek közül a kompromisszumra készebbeket, azokat, akik a saját szűk táborukon kívül másokat is meg tudnak szólítani. Ez történt most a miniszterelnök-jelölti második fordulóban, például a Momentum szavazóinak Márki-Zayra szavazásával, és valószínűleg ez volt Karácsony Gergely eredeti előválasztási stratégiájának is az alapja. Az újabb fordulók tartásának ilyetén hatása azonban korlátozott: az állva maradt jelöltek támogatóinak másodlagos preferenciái nem számítanak az eredmény kialakításában, így ezen táborok között továbbra is a megosztás az eredményes.
Lenne azonban más lehetőség is: a rangsoroló (avagy preferenciális) szavazási módszerek esetében a választó annak megfelelően rendezheti sorba a jelölteket, hogy melyiket mennyire szívesen látná az adott pozícióban. A gyakorlati megvalósításban ez jelentheti azt, hogy a szavazólapon 1-es, 2-es, stb. számokat ír a jelöltek neve mellé, matricákat ragaszt fel valamilyen sorrendben, vagy egy számítógép képernyőjén húzogatja a kívánt sorrendbe a neveket; a lényeget tekintve ez mindegy. Lehetnek olyan részletszabályok, hogy minden jelöltet sorba kell-e állítani, vagy csak annyit, amennyit a választó szeretne; vagy hogy lehet-e több jelöltet azonos pozícióba helyezni (holtverseny).
Az egyszavazatos és a rangsoroló módszer közti különbség lényege az, hogy az előbbi kevesebb információt gyűjt be a választótól, míg az utóbbi rögzíti a másodlagos, harmadlagos, stb. preferenciákat is (amennyiben a választó megadta). Egy okos kiértékelő rendszer figyelembe veheti, és beépítheti az eredménybe ezt a többletinformációt, további választási fordulók megtartása nélkül. A feltételes módot az indokolja, hogy a rangsoroló szavazásnak nagyon sokféle kiértékelési módszere létezik. A választáselmélet nevű tudományág irodalmának nagy részét az teszi ki, hogy ezeket a kiértékelési módszereket rendszerezik, és különböző szempontok szerint jellemzik.
A legjobbnak a Condorcet-módszereket (Nicolas de Condorcet, XVIII. századi francia matematikus-filozófus neve után) tartják. Ezekről a matematika bebizonyította, hogy a választói közösség által leginkább elfogadható jelöltet hozzák ki győztesnek. Egy ilyen választási rendszerben a jelöltek számára a közös értékek előtérbe helyezése, a konszenzuskeresés, a megegyezésre való törekvés a nyerő stratégia, ezért az erre alkalmas politikusok erősödnek meg, a politikai kultúra a békesség irányába tolódik el.
Ennek igazságára akkor is "ráérezhetünk", ha a formális bizonyítás komplexitásában nem szeretnénk elmélyedni. Képzeljünk el egy országot, ahol a "kékek" és "pirosak" közötti megosztottság igen erős (köszönhetően például az addigi egyszavazatos választási rendszernek). Csak kevés lakos tartja magát "lilának" (azaz a "kékekkel" és a "pirosakkal" is egyetérteni képesnek), mert nekik nincs jól lehatárolt "táboruk", ahol folyamatos megerősítéshez jutnának a gondolataik helyességéről. Tegyük fel, hogy a választásokon rendszeresen elindul Kék, Piros és Lila. Lila azonban labdába sem rúghat (kevesen teszik őt az első helyre, és amíg a választás egyszavazatos, addig csak az számít), a győztes személyét az dönti el, hogy a "kék" vagy a "piros" tábor van-e pillanatnyi létszámfölényben. Az aktuális hatalom döntéseit az ország "másik fele" sosem érzi a magáénak, ezért szenvednek a megosztottságtól.
Mi történne rangsoroló választás esetén? A sok "kék" így szavazna:
1. Kék
2. Lila
3. Piros.
A "pirosak" pedig így:
1. Piros
2. Lila
3. Kék.
És lenne néhány olyan szavazat, amely Lilát sorolja az első helyre. Egy Condorcet kiértékelő módszer ebből Lilát hozná ki győztesnek, köszönhetően annak, hogy mind Kékkel, mind pedig Pirossal összevetve többen helyezték őt előrébb, mint hátrébb. Így ennek a sokat szenvedett országnak végre olyan vezetője lenne, akit a legtöbben elfogadhatónak tartanak.
Ha ennyire üdvös módszer a rangsoroló szavazás, akkor miért nem alkalmazzák széles körben? Ennek két egyszerű oka van: egyrészt ennyire nagy úr a megszokás, másrészt azoknak, akik már hatalmon vannak, elég jól megfelelnek az eddig kipróbált stratégiák, és nem áll érdekükben a változtatás. Emiatt nem egyszerű dolog egy ország hivatalos választási rendszerét rangsoroló elvűvé tenni, a választási törvények megváltoztatásához általában mindenütt széles körű törvényhozási egyetértés szükséges. A vállalatok, vagy más kisebb szervezetek döntéshozatali módszerei között már sokkal gyakrabban megtalálható.
Ezért is lett volna hasznos a módszer magyarországi megismertetése érdekében az előválasztáson kipróbálni: ehhez csak a szervezőknek kellett volna elhatározásra jutni. Ráadásul az előválasztáson még fontosabb szempont a leginkább elfogadható jelölt megtalálása, hiszen a társadalom általános érdekein túl itt még az is ezen múlhat, hogy sikerül-e megnyerni a valódi választásokat. Ezért volt a Karácsony--Márki-Zay párosnak is a legfőbb érve, hogy a legnagyobb ellenzéki tömb jelöltje, Dobrev Klára egyúttal az egyik leginkább megosztó lehetett volna a teljes választói sokaságra nézve. Talán kellő megalapozottsággal jelenthetjük ki, hogy egy rangsoroló szavazással megtartott miniszterelnök-jelölti választás győztese már egyetlen forduló alapján is Karácsony Gergely vagy Márki-Zay Péter lett volna, köszönhetően annak, hogy sok választónak ők voltak a másodlagos favoritjai. Egy ilyen szcenárió esetén megspórolhattuk volna a második forduló izgalmait és kártételeit, a szervezők pedig a költségeket.
Ezután sem késő azonban a gondolattal foglalkozni: jelen pillanatban az tűnik a valószínűbb forgatókönyvnek, hogy előbb kerül sor egy újabb, a jelenlegi ellenzék által szervezett előválasztásra, mintsem a magyar választójogi rendszer reformjára. A végső cél természetesen a parlamenti választások rangsorolásossá tétele, hiszen a nagyvilágban már ez sem példa nélküli: Ausztráliában és Új-Zélandon is így szavaznak. Hogy ezek az országok nagyon távol (a lehető legtávolabb) vannak tőlünk, legalábbis földrajzi értelemben? Szerencsére az információk ma már könnyen terjednek, és a jó gyakorlatokat sosem szégyen átvenni, legyen szó akár román korrupcióellenes ügyészségről, finn oktatásról vagy ausztrál szavazási módszerről.
