Már az autóban összevesztek. Anyám hátul ült, fogta a cserepes virágokat, hogy fékezésnél el ne röpüljenek, a nővére meg az anyósülésen. Akkor már két évtizede vezettem, de egyik évről a másikra rendre elfelejtettem a temetőhöz vezető utat. Alighanem önvédelemből. Anyám folyamatosan dohogott: – Mér kell neked akkor menned a temetőbe, amikor az egész város odatart? Nem lehet közlekedni, nem lehet parkolni, a gyerek (ez én vagyok) lépésben vezet. Nem is vagy keresztény!
Anyám nővére ezekre meg sem rezdült. Csak olyankor szaladt fel a szemöldöke, amikor anyám rázendített a következő strófára. – Mehetnél bármelyik napon, de neked ilyenkor kell. Mintha nem lenne mindegy a halottaknak, hogy mikor látogatod meg őket?
Ennél a strófánál minden alkalommal menthetetlenül elvétettem az irányt. A nagynéném ugyanis ahelyett, hogy anyámnak válaszolt volna, az orrom elé bökte köszvénytől gacsos mutatóujját, és kiadta a parancsot: – Arra menj! – Azonnal jobbra fordultam.
– Most mért mész jobbra? Mi van arra? – fortyant föl.
– Te mutattad – próbáltam menteni a helyzetem, de már mindegy volt. – Ugyan már! Azt mutattam, hogy arra menj! – és ismét az orrom elé tolta a mutatóujját.
– Jé, neked görbe az ujjad, jobb felé dől – ráztam le magamról a felelősséget. Nagynéném megdermedt. – Görbe? – nézte döbbenten, és hátrafordulva anyám orra elé dugta a legörbézett ujját. – Szerinted ez görbe, és jobbra dől?
– Nem tudom, fiam – mondott azonnal ellent az anyám –, de ha a szemem előtt hadonászol, és a gyerek hirtelen fékez, akkor biztos, hogy kivered vele a szemem.
Valahogy visszataláltam az útra, és a többi autót követve sikerült megtalálni a temetőt is. Nagynéném sorolni kezdte, ki mindenkinek a sírjára kell virágot ültetni, anyám minden levegővételébe beleszólt.
– Nem is szeretted. Nem is voltatok jóban. A halála előtt legalább húsz évig nem láttad, most mondd már, ha most se látod húsz évig?
– Nincs már nekünk annyi – jegyezte meg a nagynéném higgadtan, és tekintve, hogy anyám a nyolcvanhoz közeledett, a nővére meg a kilencvenhez, nagyon úgy tűnt, hogy igaza van. Jártuk a sírokat, anyám pörölt, a nővére ültetgetett, én hordtam a rohadó, büdös virágok melletti csapból a vizet. Anyámék a földlabdákba szúrt őszirózsákkal szlalomoztak a sírok között. Rendes földművesmunka után, kifáradva rogytak a szüleik sírjára, ami persze fikció, mert a sír a nagymamájuké, a szülők neve meg csak rá van vésve az obeliszkre, ők maguk elszálltak az auschwitzi korommal. Anyám minden dühe erről szólt mindig. Hogy tud a nővére ezer éve halott, ilyen-olyan rokonokat komolyan siratni, amikor a fiának, a bátyjuknak, a bátyjuk gyerekének és egyáltalán, a szüleiknek nincs sírja a földön? Akkor anyám színpadiasan fölállt a sír töredezett beton fedlapjára, és hangosan, hogy lehetőleg a közelben ültetgetők is hallják, kinyilatkozta: – Megtiltom, hogy kijárj a síromhoz! Addig legyél jó hozzám, amíg élek, utána már szarok rá! – micsinájjak, így mondta.
Megígértem, mert aggódtam, hogy beszakad a fedlap. Egyébként sem találnék el egyedül a temetőhöz.