Költő. Rövid élete során gyakran élt át idegenséget, nélkülözést, ha ma közöttünk járna, alig találna olyan magyart, aki ne ismerné. József Attila énvers-író – vallomásos művészete napjainkig fontos azonosulása színészeknek, előadóknak. Az elmúlt évtizedek során számtalan József Attila - est és adaptáció született – zenével, életrajzi elemekkel, oneman-showként. A versek nem avulnak el, emberközeli, pontos képet adnak. Hogyan emlékezünk Attilára? Hogyan bújt a bőrébe Jordán Tamás, Vecsei H. Miklós, vagy Latinovits Zoltán? Milyen eszközökkel szólaltatták meg, mit jelent és hogyan változott a magyar színpadokon figurája?
Szavalni
Verset mindannyian mondunk az iskolában. A „Mama” című például állandó kelléke az Anyák-napi műsoroknak. A szokás a memoriteren túl művészi igényt is előhívhat. Jó orgánumot, tartalmas alakítást, bátorságot a kiállásra. Nagy nemzeti versmondóink ünnepelt sztárok voltak a tizenkilencedik, huszadik században. A műfaj az ízlés változásával veszített népszerűségéből – míg akkor egyfajta szónoki funkciója volt a szavalásnak, nagyobb gesztusokkal, a mai színészet közelebb került az élőbeszédszerű, jelenidejű játékmódhoz. Ennek ellenére töretlenül verseket kérnek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvételiző hallgatóktól. Azóta sokan teszik fel a kérdést – elmondásra íródtak-e egyáltalán a versek? Lehet-e versmondás során helyzetet játszani, beszélni? Egyszemélyes megnyilvánulásként különösen nehéz műfaj: ki, hol, kinek, hogyan és miért mondja el? Elemelt, szövevényes, nehezebben értelmezhető mondatok, képek. József Attila halhatatlanságának kulcsa lehet az is, hogy egyszerű, mégis költői módon, egyes szám első személyben ír, amely a nehézségek ellenére jól játszható.
Latinovits Zoltán úgy fogalmazott „Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli”. A „színészkirály” szavalását hallgatva érzékelhető az elmélyült, szinte vallásos áhitat, a személyesség, intim viszony a szöveghez. Versmondásai az erősen hangsúlyozott szótagok és jellegzetes baritonja miatt sokszor hasonlítanak dalhoz, vagy imához. Mintha József Attila minden mondata olyan fontos, végletes üzenet lenne, melyet nem lehet eléggé nyomatékosítani, elég plasztikusan elmondani. Latinovits azonosulása élete végén is tettenérhető volt tragikus balatoni öngyilkosságában.
Hobo is évtizedek óta meghatározó József Attila-tolmács. „Mindig kisajátítottam József Attila verseit, úgy éreztem sorai rólam szólnak” - mondja Földes László Hobó, aki több, mint 15 évvel ezelőtt állt színpadra József Attila estjével és azóta is töretlenül játssza. Előadásmódja egyszerű, könnyed, szerényebb színészi eszközökkel, többnyire ülve, önazonosan, zenékre adja elő a verseket.
Diagnózis
Fontos szempont a költő megformálásánál a gyenge idegrendszer, sokféleképpen definiált „őrület” jelei a kései verseknél. Élete utolsó éveiben (valószínűleg tévesen) skizofréniával kezelték, a mai szakvélemény szerint borderline személyiségzavar lehetett a valódi probléma. A szuicid hajlammal, impulzivitással, szeretethiánnyal, hangulatingadozással járó kórkép gyermekkori elhagyatottságélményből, traumából ered. A személyiségzavart a friss kutatások szerint ellentmondások jellemzik, mint a kiszámíthatatlanság, intenzív, de rövid társas kapcsolatok, depressziós tünetek, paranoid szinezetű gondolatok, idealizálás és lebecsülés szélsőséges váltakozása. Napjainkban sokat oldódott, emberközelibb lett a mentális betegségek megítélése, többen felvállaltan együtt élnek akár a borderline-nal is. Színpadi helyzetben az utolsó három év állapotát különbözően fogja meg Vecsei H. Miklós és Jordán Tamás. Vecsei H. Miklós „Mondjad, Atikám!” előadásában plexifal húzódik fel a színpad és a közönség között, Jordán Tamás pedig az eleinte cinkos, cinikus hangnemet monoton, daráló, mániákus, olykor ordító játékra váltja. Mindkét magyar színész férfiszépség, idol a maga korában – érdekes ezt összevetni József Attila valódi alakjával. Vecsei H. Miklós szinte ellenszereposztásnak tűnik arisztokratikus vonásaival. A költő lírája főszereplőket, macsókat hívott a színpadra - olvasva a szeretet utáni kétségbeesett sóvárgás, védtelenség, sebezhetőség, törékenység juthat inkább az eszünkbe.
A figura
Bányai László, Attila nővérének harmadik férje így emlékezik a költőre „Keskeny, kissé csapott vállú, sovány alak ül előttem. Inkább alacsony, mint középtermetű. Sötétszürke, jól szabott, igen rendes öltözetet visel. (…) A boltozatos homlok alatt dús szemöldök, mongoloid jellegű, élénk tekintetű szemek, erős pofacsontok, beesett arc, széles orr, tomott bajusztól árnyékolt, keskeny ívelésű száj. (…) Hátradőlve, kényelmesen elhelyezkedve soha sem beszélt. Viszont, ha hallgatott, legtöbbször hanyag tartással ült s fejét kissé félrebillentve sűrűn pislogatott. Az egész arcon látszott ekkor is, hogy gondolkodik. (…) Hangsúlyozásában színesek, ütemezésében sokszor tagoltak voltak még az egyes szavak is, amelyek elhagyták a száját.” Éltében egy díjat sem nyert, utólag pedig sokunk lelki szócsöve, a költészet napja, és számtalan utca, tér névadója. Kabátját sokan magunkra tudjuk ölteni, szavaival a saját fájdalmainknak dallamot találni. Az országház mellett realisztikus szobra ülve néz a Dunára – mérgesen, gondoktól terhelt arccal, míg néhány turista fotókat készít vele, leülnek mellé a megkövült magányosságba.
