Emlékszilánkokból születik meg a hétköznapi történelem, hivatalos nevén az elbeszélt történelem, angolul az „oral history”. Ma már szinte csak gyermeki szemmel láthatjuk 1956-57 különös világát, hiszen az akkori felnőttek közül egyre kevesebben élnek már. De a minden után őszintén érdeklődő gyermeki szem és a mindenre nyitott egyszerű gyermeki lélek sajátos ablakot tár fel előttünk.
– A barna cipője miatt akasztották fel azt a középkorú férfit! Képzelje el, a cipője miatt vádolták meg azzal, hogy ávós... – szörnyülködik még ma is, 65 évvel az "ellenforradalmi események" után özvegy Varga Marika néni.
Az utcán valaki észrevette, hogy az illető félcipője pontosan olyan, mint amilyen az ÁVH tiszti egyenruhához tartozott. Elfogói és kivégzői azt feltételezték róla, hogy civilbe bújt ÁVH-s tiszt, aki nem tudott lábbelit cserélni és ezért a helyszínen kivégezték. A járókelők szeme láttára kötötték fel az első útba eső lámpavasra, majd gyalázták meg a holttestét.
– Mondtam a férjemnek, hogy "Pista emiatt akár téged is felakaszthattak volna, neked is van barna cipőd!" "De nem ilyen!" Ezt válaszolta. A férjem bele akart avatkozni a dolgokba, ezért mindenhová kézen fogva kísértem, nehogy valami meggondolatlanságot kövessen el. Az Aradi utcai rokonainkhoz is így mentünk. A népek meg úgy nézték a hullát, mint valami virágcsokrot. Az egyik azt mondta, hogy "megérdemelte a rohadék", a másik pedig azt, hogy "jaj, istenem!" Az emberek lelke ilyen nehéz időkben megkeményedik. Én fiatal anya voltam, a kisfiam csak pár hónapos volt akkor, nem tudtam nézni a szerencsétlent, a kezemmel eltakartam a szememet, így ni – mutatja keserű szavait szemléltetve a 86 éves asszony.
*
– Az újpesti Templom téren elég sokan gyűltünk össze, ahol néhányan leverték a vörös csillagot! Mindnyájan, öreg, fiatal, munkás, értelmiségi egymást ölelgetve, csókolgatva örvendtünk Ez még a forradalom első, győztes napjaiban történt. Itt valaki a kabátomra tűzte a Kossuth-címert, amit azóta is ereklyeként őrzők – meséli Dési Zsuzsa.
Zsuzsa 1956-ban, 14 évesen, Újpest munkások lakta negyedében, elég szegényes körülmények között élt. A forradalmi időkben az édesanyjukkal, a nála 18 évvel idősebb nővérével és annak a két pici gyermekével voltak otthon.
– Én állandóan a rádión lógtam. Mindenre, Nagy Imre szavaira, a Szuezi-csatorna elterelő ügyére is jól emlékszem. Nagymamán kicsi, nyomorúságos falujából élelemmel teli teherautót indítottak a harcoló pestieknek. Nagymamám, aki, egyébként "mindent megtakarított", mert igen szegény volt, akkor a padlásáról a kolbászt, diót, mindent lehozott, hogy elküldje a forradalmároknak. Emlékszem, a boltok ablakai ki voltak ugyan törve, de onnan senki nem vett ki semmit. Valaki kitett egy dobozt, amibe a forradalmárok családjainak gyűjtöttük a pénzt! – törnek elő Zsuzsából az emlékfoszlányok.
Később, amikor bejöttek az oroszok, a forradalmárok a templom tornyából lőtték őket. Zsuzsáék a pincébe szorultak, onnan jártak kenyérért.
– A környék házait gyerekképű, nagyon fiatal orosz kiskatonák kutatták át. Azt kérdezték, hol van a „Szuez”? Az én nemzedékem soha, amíg élünk, nem feledi a Forradalmunkat! Mert akkora összefogást mutatott ez a nemzet, amire örökké büszkének kell lennünk! – mondja határozottan az idős asszony.
*
– Édesanyámnak akkor volt a legmagasabb feladata Nagy Imre titkárságán, amikor 1956-ban beszorultak az Országházba és a miniszterelnökünknek elfogyott a tiszta ruhája, ezért édesapám holmiját hordta át neki a Parlament bérházából, ahol mi laktunk. Tudniillik a két épületet alagút köti össze, amelyen keresztül a bérház alatt lévő kazánból fűtötték az ország házát. Azon keresztül haladnak ma is a fűtőcsövek. Steindl Imre ugyanis nem akart kéményeket látni az Országház neogótikus tetőzetén, ezért tervezték-szervezték meg az ország első távfűtőművét – mondja kacagva Szinnay Gábor műbútorasztalos. A derűre pedig az ad okot, hogy Nagy Imre alacsony, pocakos, míg apukája, Szinnay István bácsi magas szikár testalakú férfi volt, vagyis a kölcsöngúnya nem emelte az ország vezetőjének az eleganciáját.
A Balassi Bálint utca 1-5. számú négyemeletes bérházban lakók kivétel nélkül az Országház munkatársai voltak és a forradalom kényes helyzetbe hozta őket. A zászlóval kezdődött minden.
– A házmester felesége kétségbeesetten szaladt fel anyámhoz, akit okos nőnek tartott, hogy „Szinnay elvtársnő, most mit csináljak, hiszen miden házra kiakasztják a nemzet színű lobogókat, de a kommunista címer nélkül, én pedig nem merem kivágni!” Édesanyám azt javasolta, hogy Novákné áldozza fel az egyik lepedőjét, vágjon ki egy szélesebb csíkot és azt varrja a fehér sáv mindkét oldalára, amelyen a címer díszelgett. Ily módon eltakarja a címert, de mégsem semmisíti meg – meséli a csalafinta történetet cinkos mosollyal a szemében Gábor bácsi.
Okos tanácsnak bizonyult, mert a megtorlás idején senki nem vádolhatta meg Novák nénit azzal, hogy meggyalázta a kommunista szimbólumot, sőt, majdnem hogy meg is dicsérték érte!
– Egy másik szomszédunk Ruda Ilona, aki az állami kitüntetések elosztásának a szervezésével foglalkozott, szintén kommunista volt. A forradalom kitörésekor házunk udvarán nyilvánosan széttépte a párttagkönyvét, miközben azt kiabálta magából kikelve, hogy „engem ezek hogy becsaptak, hazudtak nekem!”. Majd amikor a forradalmárok keresni kezdték, annyira megijedt, hogy rongyos szőnyegekbe csavarták, majd begurították az alagút bejárata fölötti boltív eldugott mélyedésébe. Ott lapult egy ideig – mondja az idős műbútorasztalos.
A legnagyobb kérdés máig az, hogyan lehet rekonstruálni a Kossuth téri mészárlást, amelynek sajnos Szinnay néni is szemtanúja volt.
– Édesanyám irodája a Parlament bal oldali bástyarészén, a második emeleten, a Földművelésügyi Minisztériummal szemben volt. Ő is látta, ahogyan lőnek a tetejéről. Szegény annyira megijedt a fegyverropogástól, hogy azonnal lehasalt a padlóra. De miután elhallgattak a fegyverek, óvatosan kinézett az ablakon és látta borzalmakat, vagyis a végeredményt. Azt is kevesen tudják, hogy az FM-be be lehetett menni a Kálmán Imre utca felől, mert volt ott egy hátsó garázsbejáró. Akik lőttek, azon keresztül mehettek be az épületbe – mereng el Gábor bácsi a „véres csütörtökön”.
Az is megtudtuk, hogy a szintén szomszéd Naményi Géza, aki a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának a vezetője volt és éjjel-nappal a Parlamentben tartózkodott, már november 3-án este tudta, hogy a forradalomnak vége van. Az itt állomásozó szovjet katonák helyett újakat küldtek és az sem mese, hogy azok bizony a Szuezi-csatornát keresték.
– Azt pedig magam láttam, hogyan járt a házunkban üzemelő fantasztikus lifttel egy tatár kinézetű szovjet kiskatona. Az amerikai gyártmányú üvegszekrényt, csiszolt tükrökkel, vörös bársonnyal fedett paddal, gyönyörű krómozott gombokkal szerelték fel. Igazi műalkotás volt! Amikor a lépcsőházunkba belépett ez a kiskatona, elindult a lift, ő meg rohant fel mellette a lépcsőkön és azt kiabálta, hogy „repülő! repülő!” Mert ő még ilyet nem látott.
*
– Az Astoriánál csavarogtunk, amikor a Blaha Lujza tér felől ruszki tankkonvoj tűnt fel. Amint a járókelők észrevették őket, hatalmas tömegbe verődtek össze és elállták a tankok útját! A harckocsik megtorpantak és félelmetes csöndben nézett farkasszemet a védtelen tömeg, meg a vezető lánctalpas monstrum, amikor óvatosan kinyílt a tetejét záró fedél. A lyukon azonban először nem a parancsnok emelkedett ki, hanem egy magyar zászló! Amikor a tömeg meglátta a saját trikolórját, üdvrivalgással köszöntötte a szovjeteket- meséli Lencz Károly egykori szemtanú, aki bár akkor mindössze a 13. életévét töltötte, ösztönösen érezte, hogy kikhez kell állni, kiknek kell segítenie a kommunisták ellen.
A magyar zászlókat tankjukra tűző szovjet páncélosok a hazánkban állomásozó oroszok voltak, ismerték az itteni viszonyokat és embereket, ezért ők hamar felismerték az igazságos forradalom jeleit és nem voltak hajlandók a magyarok köze lőni. Ellenkezőleg, sokan a forradalom mellé álltak, de őket gyorsan leváltották az “újoroszokra”, akik azt sem tudták, hová vezényelték őket.
– A Nagy Sándor és Vadász utca sarkán laktunk, ott lődörögtünk, már november 4. után, amikor az utcánkba bekanyarodott a ruszki tank és egy mongol képű kiskatona ugrott ki belőle, majd izgatottan és hangosan azt kérdezte: “Nyemeckije fasiszti?” “Nyemeckije fasiszti?” Mi akkor már tudtunk néhány szót oroszul és miután nagy nehezen felfogtuk, hogy kiket keres, oroszul, németül, magyarul igyekeztünk megértetni vele, hogy ez Magyarország és itt nincsenek “német fasiszták”. Később találkoztunk egy másik ruszki társasággal, akik pedig a “Szuezt” keresték. Azok még tájékozatlanabbak és ráadásul gorombák voltak – kacag Károly.
Beszélgetésünk során az is kiderül, hogy a kis Karcsi már október 23-án a felkelés mellé állt, sőt, bizonyos értelemben “pesti srác” lett.
– Október 23-án a Nagy Sándor utcai ablakunkból azt vettem észre, hogy hatalmas tömeg hömpölyög a Bajcsy-Zsilinszky úton. Persze hogy érdekelt, mi történik, ezért lerohantam, majd percekkel később már a tömeggel együtt skandáltam, hogy “ruszkik haza!” Persze mit tudtam én pontosan, hogy mi történik, de elragadott a szokatlan felvonulás hangulata! – mondja derűsen Károly.
Már javában zajlottak a harcok és hiába a csavargásokért jól megérdemelt szülői verések, a kiskamasz a haverjaival tovább tekergett, míg egyszer a Hold utcai csarnokba tévedtek, ahol olyanokat toboroztak, akik hajlandók voltak lőszert szállítani a felkelőknek.
– Gondolkodás nélkül jelentkeztem, mert valódi dobtárakat és egyéb muníciót kellett pakolni és kísérni egy piaci kétkerekű fakocsin. Marha izgalmas volt, amikor a Corvin közben, vagy a Kilián laktanyánál szétosztottuk őket és a forradalmárok valódi fegyvereket töltöttek meg velük. Irigykedve néztük, ahogyan tárazták a géppisztolyaikat, géppuskáikat, úgy kipróbáltuk volna őket, de nem mertünk szólni sem. Aztán valahogy a Kossuth Lajos utcai „Horizont” könyvesbolthoz keveredtünk, ahol egy csapat ember szorgoskodott: a betört kirakaton át dobáltak-adogatták ki a ruszki könyveket, hogy aztán hatalmas dombbá halmozzák az úttesten. Ez volt ugyanis a központi szovjet könyvesbolt, a kommunista propaganda egyik jelképe. Persze mi is beálltunk az élőláncba és vidáman adogattuk ki Sztálin, meg Lenin hallhatatlan műveit, amikor a sarkon váratlanul befordult egy tank és megállt. Ekkor az egyik férfi benzint öntött a rögtönzött sajátos “könyvtárra” és meggyújtotta a máglyát. A tank pedig komótosan elfordult és jobbnak látta, ha nem melegszik meg a tisztító tűz mellett… – mosolyog Károly.
