Elég hihetetlen, de igaz: alig nyolc esztendővel az egész Nagykörút ünnepélyes átadása előtt a József körút fele még nem is létezett. 1888 tavaszán bontották csak le a Rákóczi teret befalazó viskósort, és miközben a frissen nyitott Pál utca két sarkán a sűrűn férjhez járó – ekkor épp Somssich grófné – Krail Irma már ikerpalotákat emeltetett, az Üllői út felé még felettébb vidékies volt a városkép.
A Budapesti Hírlap fotográfiaként rögzítette, miféle világ adta itt át a helyét a világvárosias stílnek: „A rombolásnak áldozatul esett a régi Pestnek egyik hírhedt nagy háza is, a »körösi ház«. E régi nagy kétemeletes ház arról volt nevezetes, hogy piszkos apró lakásaiban a legszegényebb nép tanyázott, ágyak kiadásával téve még zsúfoltabbá a nyomor tanyáit. Mintha csak az emeleti lakások is a hírhedt pincelakásokkal keltek volna versenygésre, betegség termelő pincék voltak az első és második emeleti lakások is.”
Brrr. Hogy hol állt a borzalmaknak ez a tanyája? A tervezett József körút legvégén, az Üllői út és az egykori Sörfőző, ekkor épp praktikusan Nagykörútnak nevezett utca sarkán. Szemben vele, a Corvin házak helyén Gschwindték szeszgyára szaglott, srévizavé meg ott tornyosult a Mária Terézia laktanya, ahonnan a rekruták ide, a „körösi” házba jártak inni, majd részegen verekedni. Az épület tulajdonosa maga is vendéglős volt, igaz, valamelyest nívósabb, belvárosi sörözőket vitt; ám hogy Edelmann József sem kerülhette el bérlői sorsát, mutatja, hogy egyik kislányát ebben a házban vitte el kétévesen a tüdőhurut.
Edelmann alighanem boldog volt, amikor az épületet megvette a Közmunkatanács, és azonnal bontani kezdték. Porladófélben már csak egy áldozatot követelt: bizonyos Kernmüller Nándor 39 éves napszámost, aki „egy félreeső helyen” kötötte fel magát, de olyan dacosan, hogy bár a lába leért volna a földre, inkább felhúzta, hogy biztosan vége legyen. „Tettének oka a nyomor” – írta lakonikusan az újság. A baljós emlékű, komor épület telkére nem is épült aztán semmi – ma a járda, az úttest és a villamosmegálló foglalja el a helyét.
Persze nemcsak a „körösi ház” és a tervezett József körút útjába eső többi épület került ekkor bontócsákány alá, hanem az Üllői út kisebb-nagyobb házai is. Mire 1896-ra a ferencvárosi oldalon megépül az Iparművészeti Múzeum, vadonatúj bérpaloták foglalják majd keretbe. Ezek egyik legnagyobbika az a háromemeletes, amely ma is ott áll a József körút és az Üllői út sarkán, afféle új hídfőállásként, Edelmann egykori nyomortanyáját ellensúlyozandó.
Petschacher Gusztáv tervezte az épületet: amellett, hogy az ő rajzasztaláról került le a fél Andrássy út, itt lokálpatriótának is volt tekinthető, hiszen a József körút 27. alatt emeltetett saját bérházat. A megrendelő pedig egy épp megszületőben lévő új kaszt jeles képviselője volt: Rumbach Gézáné Thurn Amália „háztulajdonos”.
Különleges pillanat volt ez Pest történetében. Azok a polgárok, akiknek szülei jobbára Németországból érkezvén még a század elején váltak a régi városfalakon kívüli terjeszkedés úttörőivé, ebben a nagyra nőtt új fővárosban az öröklött vagyonnal befektetővé, a Nagykörút és környéke építtetőivé váltak. Thurn Amália apja és nagybátyja fiatalon még mészárszéket működtetett az Üllői úton, a férj, Rumbach Géza viszont a serfőző iparnak köszönhetően örökölt vagyont. Nagyapja, az utca-névadó Rumbach Sebestyén ugyan orvos volt és az első pesti vasas gyógyfürdő alapítója, de az ő fia lovaskapitányból már serfőző mesterré nősült. Beházasodott a mai Ráday-Kinizsi-Lónyay utcák között álló Petz-féle sörfőzdébe, és gyermekei már az itt szerzett vagyont élvezhették. A gazdagodáshoz persze a sok munka mellett kellett egy kis szerencse is: Rumbach Géza és Thurn Amália felmenői szorgalmasan vásárolták a telkeket Pest poros peremvidékén, a kietlen Üllői út két oldalán, aztán mit tesz isten, egyszer csak megnyílt nekik a József és a Ferenc körút. Mázli.
Még ötvenéves sem volt Thurn Amália, amikor elkészült a hatalmas sarokháza. A díszes palotahomlokzat mögött a lecsapott sarkon öt-, kétoldalt háromszobás lakások épültek, a kevésbé reprezentatív helyiségeket két aprócska udvar köré szorították be. A sarok földszintjén természetesen kávéház nyílt, tágas, világos terekkel, terasszal, cigányzenével, Valéria néven. Mindennek megadták a módját: nem véletlen, hogy 1890-91-ben ez volt a nyolcadik legdrágább építkezés Pesten, olyan mamutépületek előzték csak meg, mint a Kúria vagy az unitárius templom és bérház.
Thurn Amália 1897-ben bekövetkezett halála után öt gyermeke örökölte meg az épületet. Ez a serfőzőktől-mészárosoktól már két generációnyi távolságban lévő nemzedék immár a vagyonát művelődésre és társadalmi helyezkedésre is használó polgárként élte az életét. Rumbach István orvos lett, az ifjabb Géza a Műegyetemre járt, majd benősült egy somogyi földbirtokos családba, és Kötcsén tenyésztett orosz versenylovakat, sőt egy lóversenypálya felépítését is tervbe vette. Dezső a főváros szolgálatába állt, és egészen az útépítési osztály vezetőségéig vitte, míg Mariska egy udvari kamarás felesége lett.
A konvenciók börtönéből a jelek szerint csak a legfiatalabb Rumbach, Pius próbált kitörni, aki előbb lakást tartott fenn (hol másutt, mint a József körúton) egy nemesi család bukott leányának – akihez nem mellesleg Lujza lassú néven nótát írt, amelyet szerzői kiadásban meg is jelentetett –, majd némi lányszöktetés közepette megnősült, de ifjú arája nem sokkal később megpróbálta őt elmegyógyintézetbe záratni. Kész megkönnyebbülés lehetett a családnak, amikor csak azzal került be a lapokba, hogy – jogtudor létére – pályázatot nyújtott be a Népszínház működtetésére.
Igaz, a korábbi nemzedékekben igen népes család mindeközben vészesen fogyatkozott. A Rumbach fiúk tragikusan fiatalon meghaltak, gyermeke is csak Istvánnak született: az ugyancsak orvos fiú Thurn-Rumbach István néven vált vérebtenyésztővé, szenvedélyes vadásszá és vadászíróvá. Ő is alig volt több ötvennél, amikor a második világháború után meghalt Svájcban. És hogy mi történt a házzal? A sarokrészt 56-ban a felismerhetetlenségig szétlőtték, ezt követően nyílt árkád a kávéházi termek helyén, a maradék üzletből pedig Imbisz bisztró, majd kínai étterem, végül bank lett. Tipikus pesti történet.
Már csak egy magyarázattal tartozom önöknek: hogy miért hívták „körösi” háznak Edelmann nyomortanyáját. A kortársak rögtön tudták, hogy a Fővárosi Statisztikai Hivatal igazgatójára, Körösi Józsefre utal a jelző - ő volt az, aki az 1880-as években nagy szenvedéllyel és precíz adatokkal hívta fel a figyelmet a sötét és levegőtlen, ósdi pesti házak egészségkárosító hatására. Lefogadom, neki is örömére szolgáltak az Üllői út sarki változások.
