Gyalog megyünk az állomásra. A fősulitól egy novellányi idő.
– Muszáj volt balhézni az isler miatt? – kérdezi Júlia.
– Muszáj – válaszolom.
Júlia debreceni volt. Volt férje és gyereke Debrecenben.
– Nyíregyen csak lekváros van, hírből sem ismerik a habosat – folytatja idegesen Júlia.
– Szerintem az nem isler, hanem valami más: nem értelmezhető lapos ragacslepény – mondom szenvtelenül. Színlelt felháborodással folytatom: – És nem balhéztam, a büfés volt bunkó. Azt mondta, menjek a fenébe, mert lenézem az islerét, pedig nem lenéztem: egyáltalán nem vettem róla tudomást. – Mert nem méltó az ilyen hamisított izé az isler névre! – ezt már egészen teátrálisan szavalom.
Az állomás bejáratánál megállunk. Júlia gömbölyű és nevet. Hosszan figyeljük egymást, akár a balkáni gerlék a kollégiumi ablakpárkányon.
– Édes Petár, menned kell, bejött a vonat – szólal meg hirtelen Júlia. Még a csók ízével a számban:
– Puszi, majd írok, illetve biztos nem, majd te írsz, olyan jókat szoktál, tiszta irodalom.
Szerettem hazamenni. A mátészalkai gyorssal, mert az IC-pótjegyet rendszerint elfröccsöztem. Meg az nekem ingyen, mert anyám után, aki a szolnoki MÁV Kórházban dolgozott, arcképes szabadjegyem volt. Vártam már az estét: a kocsmák, a haverok, na meg a habos. Előadást is fogok tartani a kortárs magyar prózáról a Művésztelepen, korunk divatja szerint. Egyáltalán nem értettem hozzá, de a társaság miatt, meg hogy tehetségesebbnek hazudjam magam.
A második kocsi egyik békés kupéjában kismama, nagymama és diákok között van egy szabad hely. Debrecenben veszem észre, hogy az állomáson hagytam a hátizsákom. Sebaj, Júlia majd hazaviszi, nincs benne semmi romlandó, csak könyvek meg jegyzetek, azok hadd szuszogjanak majd neki, ha kibontja. Mert belenéz, kíváncsi, szerelmes belém.
Debrecenben rengetegen szállnak fel, a fülkék tele, a folyósokon préselődnek az egyetemisták. Szeretnék rágyújtani, de képtelenség, inkább olvasok. Készülnék az esti előadásra, kotorászok a motyómban, a cigi kiesik, zavartan felveszem. Érzem magamon a fülkelakók tekintetét, szorongok, jegyzeteim egy része az ottfelejtett, azóta már bizonyára nyáladzó hátizsákban. A szemben ülő fiú kezében jó vastag regény, nem olvas, lopva engem figyel.
– Meddig? – kérdezi.
– Szolnokig – válaszolom.
Olvasunk, vagyis úgy csinálunk, mintha. Néha találkozik a tekintetünk. Duzzadó hímtagját bal kezével takarja. Szenvedek: kell a cigi. Törökszentmiklós, hangzavar, kör közepén állok, üvölti egy kiskamasz sörösüveggel a kezében. Edda lesz Szolnokon, közli a mellettem ülő nagymama, unokája sunyin kuncog. Rengeteg felszálló, főleg tizenévesek, de harmincasok is. A fülkébe beesik egy srác, úgy döntök, inkább hátrébb megyek. A fiú követ a tekintetével, hirtelen a nevemen szólít:
– Szia, Petár – visszafordulok –, akkor habos!
Nevetünk.
Egy ütköző, meg még egy, meg még egy, itt jó lesz, kevesen vannak, végre elszívhatok egy cigit. Ahogy rágyújtok, egy hatalmas csattanással meggörbül a tér, és bárhogy próbálok egyensúlyban maradni, kiszalad alólam minden szilárd, zuhanok előre.
A világ homályos és poros. Túl a valóságon egy férfi: ágyon ül. Szajol egy távoli bolygó.
– Miért jöttem? – kérdezi. – Mit viszek?
Mintha mosolyogna.
Valami konyhaszerűben vagyok, a falak leomolva, kicsit fáj a lábam. Hideg és sötét. Elindulok a fény felé, nyöszörgések, jajgatások. Egy kéz nyúl, a felsővezeték rázuhan, odakapja, csak a füst és a hörgés. Szembejön egy egyenruhás.
– Mi történt? – kérdezem.
– Kisiklottak, belerohantak az állomásba – ismételgeti. Kérdezném, hogy segítsek-e, vagy talán kérdezem is, nem kell, kiabálja, sürget, hogy menjek innen. Kiérek egy téglarakáson át. Nagyon fázom. Egy idősebb férfi hirtelen belém karol, erős hang, riadtan nézek rá.
– Merre megy? – kérdezi kimérten.
– Szolnokra – válaszolom.
Nem beszélgetünk. Hazáig visz. Anyámék örülnek, hogy megjöttem, hozzájuk még nem jutott el a baleset híre. Tíz perc és híradó. Anyám nem várja meg, éjszakás nővér a MÁV Kórházban. Eddig 18 személyt azonosítottak a 29 áldozat közül, 57 sérültet ápolnak a kórházakban, kettő állapota válságos, a szakemberek attól tartanak, hogy a romok alatt további holttestek lehetnek. A kocsik ledarálták a vágányok melletti szolgálati lakások homlokzati falait, majd a második vagon az állomás épületébe csapódott.
Este előadás a művésztelepen, sokat beszélek, okosakat, egyszer nem kapok levegőt, jön a fröccs, a többiek nevetnek.
Hazafelé telefonálok Júliának, de nem elérhető. Beülök a cukrászdába. Az isler finom.
Vasárnap autóval visznek Nyíregyre. A kollégium büféjében Júlia vár.
– Hoztál habosat? – kérdezi.
– Nem, jó lesz a lekváros is – válaszolom.