A FIFA világranglistája egyáltalán nem alapvetés a számomra. Hogyan is lenne az, ha Belgium válogatottja, amely sem világ-, sem Európa-bajnokságot nem nyert, hosszú ideje az élen állhat, miközben a legutóbbi vb aranyérmese, a francia együttes csak harmadik, az Eb-győztes olasz csapat meg negyedik. Azért jobban odavagyok e rangsorért, mint magáért a súlyos történelmű FIFA-ért.
Minden relatív.
De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a magyar válogatott sehogyan sem tud előbbre vergődni e listán. Tíz esztendeje a 37. helyen zárta az évet, most a 43. helyen áll. A kettő között úgy ömlött a magyar futballba a „lé”, ahogyan korábban soha. Már 2019-ben 800 milliárd forintnál tartott az állami „befektetés” a hazai labdarúgásba, de Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető és sokakat megvezető miniszter azt mondta: „Ezek a pénzek nem csak az élsportba mennek. Ha egyszer valóban nagyon jó magyar válogatottat akarunk, akkor azt az utánpótlás támogatásán keresztül lehet megvalósítani.” Az utánpótlásra a hatalmas összeg nagyjából ötöde ment, ám csak annyira hasznosult, amennyire azt nemrégiben a magyar–német U21-es mérkőzésen (1-5) lehetett tapasztalni. Egy Varjú nevű ifjú fel akart szabadítani, de irdatlan gyertyát rúgott, majd társa, Csontos belepüfölt a lehullóba, és eltalált egy németet, akiről magas ívben Hegyi kapus hálójába került a labda. Botka és Fiola „andorrai” párosát idézte, de tán még azt is alulmúlta e burleszkjelenet, amely hűen bizonyította: van még mit csiszolni.
A pénzeső lezúdulásának kezdetekor az MLSZ szerényen számított: azt ígérte 2011-ben, hogy 2020-ig 238 milliárd forint kerül a magyar labdarúgásba. Ennek a négyszeresét sikerült a futballba ontani, ám az akkori megállapítás tíz év elteltével is igaz: „Sem a pályán, sem azon kívül nincs profizmus.”
Azért 2011-ben kicsivel jobban állt a válogatott, mint most. Hétszer nyert, jó, főként hozzá hasonló törpék ellen, de ma már van értéke Luxemburg 1-0-s, Izland 4-0-s legyőzésének, hát még a svédek elleni 2-1-es diadalnak, jóllehet a hollandoktól két meccsen kilencet kapott a csapat (0-4, 3-5). A tizenegy mérkőzésen elért hét siker, egy döntetlen, három vereség manapság csak áhított mutató, ráadásul az albánoktól elszenvedett kettős vereséget nemhogy százmilliárdokkal, de egyetlen fillér nélkül is el lehetett volna érni.
Akárcsak azt, hogy az először kiírt, sokad rangú európai Konferencialiga előszezoni selejtezőjéből sorra kipotyogtak hazánk képviselői – e tekintetben is három a magyar igazság –, miközben olyan márkás csapatok sorakoznak a csoportkörben, mint az örmény Alaskert, a ciprusi Anortoszisz és Omonia, az észt Flora, a finn JK Helsinki, az azeri Karabah, a kazah Kajrat, a gibraltári Lincoln vagy a szlovén Mura. Az egyetlen állva maradt reprezentáns, az FTC pont nélküli sereghajtó az Európa Ligában, bár akadt „szakértő”, aki úgy vélte, ez a legerősebb magyar klubcsapat az 1985-ös Videoton óta. Az összehasonlítás meghökkentő, hiszen az a fehérvári együttes UEFA Kupa-döntőt vívott, azaz főszereplő, nem pedig negyedik alabárdos volt a kontinens színpadán. Arról nem szólva, hogy az 1995-ös FTC öt pontot szerzett a BL-ben, míg az 1986-os Honvéd így állt fel: Andrusch – Sallai, Nagy Antal, Garaba, Cseh – Sikesdi, Gyimesi, Détári – Bodonyi, Dajka, Kovács Kálmán. Vajon a Dibusz – Wingo, Blazic, Samy Mmaee, Civic – Laidouni, Vécsei, Zachariassen – Uzuni, Ryan Mmaee, Tokmac összetételű FTC hány poszton nyerne a hajdani kispestiek ellen, ha nyerne egyáltalán?
A neveknél maradva, 2011-ben a válogatott a Király (7 meccs) – Vanczák (9), Juhász (10), Elek (10) – Koman (11), Hajnal (10), Vadócz (8), Dzsudzsák (9), Laczkó (9) – Rudolf (6), Priskin (8) összetételben szerepelt a legtöbbször. Az idén a Gulácsi (10) – Botka (8), Orbán (10), Szalai Attila (13) – Nego (10), Kleinheisler (12), Nagy Ádám (11), Schäfer (9), Fiola (9) – Szalai Ádám (9), Sallai (10) volt a leggyakoribb összeállítás.
Látni-e a kettő között sok száz, sőt ezer milliárdos különbséget? Egy kampány producerként pompázó kampánykáder, ha akarná, kezdhetné menedzselni az Elszórtukat.
