Mi kell nekünk egy használható középkorhoz? – teszi fel a kérdést Umberto Eco Az új középkor című 1972-es esszéjében. Egyáltalán: próféciával vagy ténymegállapítással állunk szemben, amikor korunkat új középkorként emlegetjük? (Az új középkor. Mérleg-sorozat, Európa Könyvkiadó, 1992) A birodalmak összeomlása, a szellemi zűrzavar, a szinkretizmus vagy épp a világjárvány nem csak az általa reflektált a 1960-70-es éveket teszi összehasonlíthatóvá a középkorral, de talán még inkább az ezredforduló utáni, mai kort is.
S mi kell egy használható középkorhoz? „Mindenek előtt nagy-nagy béke, amely majd széthull; erős nemzetközi államhatalom, amely előbb nyelvében, szokásaiban, eszméiben, vallásában, művészetében és iparában egységesíti a világot, majd pedig irányíthatatlan bonyolultsága miatt összeomlik. Összeomlik, mert kívülről szorongatják a »barbárok«, akik nem feltétlenül műveletlenek, csak éppen új szokásrendet és világszemléletet közvetítenek. (...) Nem a keresztény etika ássa alá a hanyatlásnak induló Római Birodalmat, aláásta az már önmagát”. De a 2016-ban elhunyt irodalmár, filozófus és író úgy véli, a középkor legalább két jól megkülönböztethető korszakot jelöl; a válság, a hanyatlás és az összeomlás korát, amely nagyjából 1000-ig tart és a késő középkort, amely „a hihetetlen szellemi pezsgés, az ígéretes párbeszéd, az utazások és a találkozások időszaka volt: római örökségű és keleti keresztény beütésű barbár civilizációk folytattak párbeszédet, ír szerzetesek járták be Európát s terjesztettek új eszméket, olvasmányokat és különféle képtelenségeket… Egyszóval ekkor forrott ki a modern nyugati ember, s ilyen értelemben segíthet nekünk megérteni a középkormodell, mi is történik napjainkban: egy nagy békekor összeomlását válság és bizonytalanság követi, különféle civilizációk ütköznek össze, s lassanként kiformálódik az új ember alakja.”
Eco maga nem próféciál, ténymegállapításokat tesz, de leginkább játszik: „Játék közben ismeri meg a gyermek a világot, mert azt mímeli, amit később valóságosan is tennie kell.” Így játszik a kötet egy másik esszéjében (Gyerek még az idő, 1991) az időszámítással: „Mi lett volna, ha ősatyáink úgy döntenek, hogy az időszámítást nem a Megtestesülés évétől kezdik, hanem a Megváltásétól?” Akkor ma 33 évet le kellene vonnunk minden évszámból, így például a XIX. század vége a század delelőjére kerülne, s a második világháború pedig már 1912-ben véget ért volna és – teszem hozzá én – még előttünk állna az ezredvég. „De mi már csak ilyenek vagyunk, antropomorfizáljuk az évszázadokat, és csak húszéves korukban látjuk szépnek őket; kilencvenéves korukban már rothadófélben levőnek”.
Ugyanez a játékosság vezeti Ecót, amikor Aquinói Tamásról megállapítja (Szent Tamás dicsérete), hogy életpályáján a legnagyobb baj nem akkor érte, amikor 1274-ben meghalt és a barátok nem tudták levinni a holttestét a lépcsőn, mert olyan kövér volt, hanem amikor 1323-ban szentté avatták: „Ez az a pillanat, amikor a nagy gyújtogatót kinevezik tűzoltónak.”