A pénteken zárult uniós csúcstalálkozó mutatja a legjobban, mennyire fontos lenne, hogy mielőbb megalakuljon az új német kormány. Azzal ugyanis, hogy Angela Merkel távozása miatt nincs vezető személyisége az Európai Uniónak, kissé mintha elveszítette volna orientációját az EU. A még hivatalban lévő kancellár jelen volt ugyan, s próbált is közvetíteni Varsó és a lengyel kormány ellen kemény fellépést sürgető országok között, de Merkel befolyása már nem a régi. Bár a leendő német koalíció tagjai, a Zöldek kifejezetten kérték, lépjen fel keményen Lengyelországgal szemben, láthatóan ő már nem akar vezető szerepet.
Szomorú, hogy az állam- és kormányfők már olyan elemi kérdésekben sem tudnak közös nevezőre jutni, mint az, hogy az uniós jog elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmánybíróság döntésével szemben. A varsói taláros testület nemrégiben megkérdőjelezte ezt, de Brüsszel egyelőre nagyon kesztyűs kézzel bánik a lengyel kormánnyal. Olyannyira, hogy ha Charles Michelen, az Európai Tanács elnökén múlt volna, a múlt heti uniós csúcson nem is került volna terítékre ez a kérdés.
Hogy Orbán Viktor – egyedüliként az EU vezetői közül – kiállt Lengyelország mellett, és boszorkányüldözésről beszélt, ebben semmi meglepő nincs; inkább az a különös, hogy mintha az EU-ban még mindig azt gondolnák, elég a renitenseket egy ejnye-bejnyével „megfegyelmezni”. Pedig ez a stratégia rendre kudarcot vall.
Mégiscsak furcsa, hogy az a lengyel kormány játszik macska-egér harcot az EU-val, amelyik az uniós támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője. Az ország a 2004-es uniós csatlakozás és 2020 között összesen mintegy 200 milliárd eurónyi támogatást kapott, ebből 73,4 milliárdot már akkor, amikor a jelenlegi, Jaroslaw Kaczynski által fémjelzett populista kormány volt hatalmon. Ám az EU képtelen volt beépíteni olyan hatékony mechanizmusokat, amelyekkel a támogatások törvényes felhasználását követhetné nyomon.
Nem túlzás: sorskérdés Európa szempontjából egy olyan német kormány mielőbbi megalakulása, amely nem csak legyint egy-egy jogsértés láttán.