Eszelős képtelenség, mégis igaz, hogy az I. világháborúban, Szibériában, magyar hadifoglyoknak parancsra el kellett játszaniuk a Csárdáskirálynőt. Azon múlott a hazautazásuk, hogy tetszik-e a tábornoknak a produkció, vagy sem. Tasnádi István írt darabot a színpadra kínálkozó históriából. Nyíregyházán és Győrben már előadták, most a József Attila Színház tűzte műsorára, Hargitai Iván rendezésében.
Tulajdonképpen őrületes, hogy a Csárdáskirálynő már keletkezése idején akkora hírnévnek örvend, hogy magas rangú katonatisztek is látni akarják Szibériában. Kálmán Imre 1914 tavaszán kezdi el írni. Amikor kitör a háború, abbahagyja, mondván, hogy nem tud alkotni, amikor halomra ölik egymást az emberek. Kihagy egy évet. Majd Lehár Ferenc buzdítására folytatja a munkát. 1915 novemberében Bécsben megtartják az ősbemutatót. 1916-ban Budapesten is elsöprő sikert arat. 1917-ben már Szentpéterváron is hódít. Ennek hírét hallja Szibériában a tábornok, de nem tud elmenni megnézni, ezért eszeli ki, hogy kárpótlásul adják elő neki Krasznaja Recskában. Ahol különben amúgy is működik a Magyar Tábori Színház, ahogy jó néhány helyen csinálnak hadifoglyok színházat. Vannak köztük profik. Több mint 300 magyar színész lesz ekkoriban hadifogoly, más művészekkel együtt. A Csárdáskirálynőt több táborban is bemutatják, van ahol 30 előadást ér meg. Érdekesség, hogy Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabjukban, ami egykor revelációként hatott a Nemzetiben, hasonló, szintén igaz történetet dolgoztak fel. Ez már II. világháború utáni história. Ebben 1946-ban, egy falusi színjátszókör tagjait a János vitéz előadása közben hurcolják el Szibériába, és szintén játszaniuk kell az életükért.
Fábri Zoltán legendás filmje, a Két félidő a pokolban is emlékeztet az előbbi helyzetekre és ugyancsak valóságalapú, bár ebben azért megváltozik az alaptörténet. Kárpát-Ukrajnában a védelmi vonalépítéshez fakitermelést végző munkásszázad tagjaiból focicsapatot akarnak „eszkábálni”, hogy a Führer születésnapjának tiszteletére német utászcsapattal mérkőzzenek meg. A század tagja Ónodi, a valaha ünnepelt futballista, neki parancsolják meg, hogy a csontsovány, agyongyötört munkaszolgálatosokból csapatot állítson össze. Képtelenségnek tartja, hogy totálisan legyengült emberekkel focizzon, jobb élelmezést kér, és, hogy mentesítsék őket a munka alól. Megkapják. Végül nehezen, de győznek. Az emiatt feldühödött németek lemészárolják őket.
A csapatverbuválás a József Attila Színházban is aktuális, mert ettől a szezontól már húsz fős állandó társulat alakulhatott, melynek művészeti vezetője éppen Hargitai lett. A Szibériai csárdás pedig ideális a csapatépítő „tréninghez”. Hiszen ebben a bécsi és a budapesti Csárdáskirálynő előadások karmesterének, aki maga is hadifogságba kerül, parancsolják meg, hogy válogassa ki a produkció szereplőit. Lábodi Ádám remekül érzékelteti a totális döbbenetet, amikor ezt az abszurdumot utasításba kapja. Felhorgad benne a művész önérzete, aki úgy gondolja, hogy nem mehet bizonyos szint alá. Pontosan tisztában van vele, hogy ugyan rendelkezésre áll pár profi, de a többség dilettáns, nincsenek kották, alig akadnak hangszerek. A végeredmény csak kínos blama lehet. A társai azonban meggyőzik, hogy muszáj ezt csinálni, az életük múlik rajta, várják őket otthon. Az előadás legjobb jelenetei közé tartozik a válogatás, amelyen megpróbálják megtalálni az úgy-ahogy elfogadható szereplőket. Elsőként a Tóth Tibor alakította Markovits főhadnagy áll ki, ügybuzgóan, megrettenve. Görcsösen meg akar felelni, bénázik, tragikomikusan túlspiláz mindent. Nevetni kell rajta, miközben megrendítő. Nyílt színi tapsot kap, ahogy a setesuta műkedvelés különböző fajtáit elősorjáztató többiek is. A női szerepekre valamelyest alkalmas férfiakat a legnehezebb találni, ez naná, hogy újabb humorforrás. Amit aztán fokozni lehet a próbákon, ekkor összeadódik mindenki setesuta igyekezete. Lábodi megmutatja, hogy a karmester kétségbeesetten próbál úrrá lenni a helyzeten, előtör belőle a megszállottság. Éjjel-nappal dolgozik, iparkodik rendezni, lelkeket ápolni, mások szorongásait oldani, magát valahogy megóvni a széteséstől. Olykor elkapja az alkotás hevülete, hogy aztán valami mindig kizökkentse belőle. A kétségbeesés és a lelkesültség között hatalmas az érzelmi hullámzás. Közben persze elhangzanak a Csárdáskirálynőből dalok, vagy daltöredékek. Néhány tagú igazi zenekar helyezkedik el a színpad két szélén. De a szabadulásukért játszók is hangszert fognak a kezükbe, ők szintén zenekart alkotnak, ettől is összekovácsolódva, és ezzel is jelezve az akaraterejüket. Költőisége, varázsa van, amikor a színészeknek a muzsikusokkal együtt sikerül összehozniuk a zenei hangzást. Ilyenkor eggyé olvad a saját igyekezetük a figuráéval, és ez szép, olykor egyenesen költői. Látszik, hogy mindenki nagyon odateszi magát. Hargitai, ahogy a darabbéli karmester, ezzel a produkcióval igencsak megmozgatja a közreműködőket, társulatot formál.
A Csárdáskirálynő pedig ikonként működik a nézők számára. Ismerősek a dalok, az örökzöld slágerek örömet váltanak ki, boldogsághormonokat szabadítanak fel. Vannak, akik nem kedvelik az operettet, de a maga műfajában remekmű. Ideje lenne a Bánk bán, Az ember tragédiája, a Csongor és Tünde mellett akár nagy nemzeti drámáink között számontartani. Színpadi szempontból tökéletesebb mint az előbbiek, arról nem is beszélve, hogy nemzetközi sikere miatt többen látták, mint a másik hármat együttvéve. Tasnádi, amikor megírta a Szibériai csárdást, épített az ismertségére. A szárnyaló dallamok jól kontrakarírozzák a háború borzalmait. Amit ellentételez egy szerelmi szál is, a karmester és a Kulcsár Viktória által megszemélyesített primadonna között, aki az égszakadás-földindulás közepette eljut Szibériába, hogy megtalálja a kedvesét. Ez már az operett-romantika, amihez szerelmi háromszög is dukál. A primadonnába még Budapesten belehabarodik, Quintus Konrád alakításában, Kaltenberg tábornok, aki, hogy megkaparinthassa a nőt, direkt besoroztatja a karmestert. Lényegében ez indítja be a cselekményt, ami majd turbófokozatra kapcsol. A népes szereplőgárda valamennyi tagja odateszi magát. Horesnyi Balázs díszletei, Kárpáti Enikő jelmezei, Góbi Rita koreográfiája segíti őket.
Nem állítom, hogy végig egyenletes színvonalú a produkció, ahogy azt sem, hogy mindenki egyformán jó. Azt viszont igen, hogy komoly munka, sok tehetség van benne, svungja van, magával ragadja a nézőket. Az összhatás meglehetősen jó.
