Első „találkozásom” Orbán Viktorral valamikor 1992-ben történt, amikor megkaptam a fiatal titán híres 1989. június 16-i beszédét. Új internetes ismerőseim lelkendezve számoltak be bátor és igaz felszólalásáról, de én elrettenve olvastam sorait. Különösen felháborított, hogy Orbán, állítólag Kövér László aktív közreműködésével, becsempészte magát és barátait abba a bizonyos hatodik koporsóba. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjai, az 56-os forradalom résztevői, a Kádár-rendszer számkivetettjei ezt az üres koporsót a forradalom több mint kétezer névtelen áldozatának emlékére állították fel. És akkor még nem beszéltem a több mint 500 halálos ítéletről, a 20 000 internáltról és ki tudja mennyi tönkretett életről. És tegyük hozzá azt a 200 000 embert, aki otthagyta Magyarországot és keresett jobb életet másutt.
De lássuk mi lett ebből a koporsóból Orbán beszédében! Szégyenteljes magamutogatás és az 56-os forradalom teljes félreértése. A forradalom vérbe fojtásával kapcsolatban „a vállunkra nehezedő csődtömeg” jutott az eszébe és hogy az MSZMP „elvette tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket”. Ezért „a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”. Forradalmi hősünk 1963-ban, az amnesztiarendelet évében született, ami a rendszer felpuhulásának kezdetét jelentette. Nem beszélve arról, hogy családjának szociális és anyagi felemelkedését a gulyáskommunizmusnak köszönhette. Az Orbán családnak és azon belül a fiatal Viktornak nem sok oka volt a panaszkodásra. És ami a jövőt illeti, sajnos tudjuk, hogy milyen szép és gazdag jövőt épített magának, családjának és barátainak.
Úgy éreztem a beszéd elolvasása után, hogy kibékíthetetlen ellentét van közöttünk, és nem csak politikai értelemben. Azzal, akinek van képe felállni ebben a magasztos pillanatban, s a saját sérelmeivel traktálni másokat, nekem semmi dolgom. Sajnos, fogadalmam nem tudtam betartani, mert Orbán Viktornak sikerült a magyar politikai élet kellős közepébe lavíroznia magát és így nem tudtam megszabadulni tőle. Sajnos, az ország, sőt Európa sem.
Mostanában gyakran lehet hallani, különösen azoktól a jobbközépen álló emberektől, akik szerepet vállaltak az első Orbán-kormányban, hogy Orbán 1998 és 2002 között még egy igazi demokrata volt. Ők manapság úgy emlékeznek arra a négy évre, mint magára a földi paradicsomra. Elfelejtették a „bombákat,” politikai szövetségeseik megsemmisítését, az agresszív, megfélemlítő hangot otthon, a szomszéd államokkal szembeni ellenséges magatartást, azt a kellemetlen felismerést, hogy külföldi barátai mind szélsőjobbos politikusok voltak és hogy mennyire vigyázott arra, nehogy véletlenül maga ellen haragítsa az antiszemita Csurka Istvánt. Én nem felejtettem el és tudtam, hogy a kétharmaddal a háta mögött cudar világ vár a magyar demokráciára.
Arról vitatkozni hosszasan, hogy milyen politikatudományban alkalmazott formulát használunk az Orbán-rendszer leírására, nem csak felesleges, hanem félrevezető is. Az a fontos, hogy megértessük a világgal, Magyarország már nem egy demokratikus állam, hanem a miniszterelnök egyszemélyes uradalma, ahogy Magyari Péter találóan nevezte. Azok, akik velem ellentétben végigélték a Kádár-éveket, azt mondják, hogy bizonyos szempontból szabadabbnak érezték magukat a késői Kádár-rendszerben, mint manapság. Ennél lesújtóbb ítéletet nehezen lehet találni arra, amire Orbán kárhoztatta a magyar népet. Felületesen nézve nincs erőszak, mint ahogy a Rákosi-rendszerben tapasztaltuk, mert a diktatúra modern formájában egyelőre erre nincs szükség, de amint az látható Putyin Oroszországában, még ez sem kizárható. Egyelőre csak egzisztenciális és nem oktalan félelmek léteznek, mert könnyen előfordulhat, hogy politikai felfogásod miatt a főnök, aki Orbán Viktor feltétlen híve, egyszerűen kitesz az állásodból. Az előválasztások alatt, különösen kisebb helységekben, sokan féltek megjelenni a várakozók között.
Ide jutottunk, miközben a szemünk láttára lopják el a forradalmunkat, amire annyira büszkék voltunk és amely meghatározta egész életünket. Nem csodálom, hogy a velem egykorú ismerőseim, akik annyit tettek a forradalom emlékének ébrentartásáért, mélységes aggodalommal figyelik, ahogyan Orbán Viktor lakájai segítségével hamisítja meg a forradalmat, űzi ki Nagy Imrét és elvtársait a nemzeti panteonból és cseréli fel őket a pesti srácokra.
