Forradalom volt-e 1956 őszén Magyarországon? „Forradalom és szabadságharc”, ahogy a hivatalos formula szól, és ami a bő száz évvel korábbi események – „negyvennyolc” – minősítése is. A forradalomnak számos meghatározása létezik. A mi forradalomértelmezéseink leginkább a XVIII. század végi francia történésekhez kapcsolódnak. 1789-ről a szabadság–egyenlőség–testvériség hármassága jut az eszünkbe. E szép célkitűzésekhez a kelet-közép-európai kudarcos történések, félresiklások hatásaként azonban nálunk a megvalósíthatóság lehetetlensége, a közcselekvés értelmetlenségének lehangoló gondolata társul. Ötvenhat sorsából arra a következtetésre lehetett jutni, hogy a gazdag nemzetek önérdeke, egy újabb világháború elkerülése érdekében a nemzetközi hatalmi egyensúly fenntartása fontosabb, mint egy kis ország zavaros eszmékre is épülő polgárosulási törekvéseinek segítése. A forradalom váratlanul kitörő felkelést, lázadást is jelenthet. Ez esetben mankószó az esetek zömében leveréssel és megtorlással végződő rendkívüli és kaotikus állapotok fogalmi összefoglalására.
Mi is volt hát ötvenhat? Felfakadó seb, a beteg nemzettest öngyógyítási próbálkozása. Azoknak az önterápiás eljárásoknak – önkormányzatiságnak, intézményi formáknak, irodalmi, művészeti újításoknak – a felelevenítése, amelyek a magunkon ejtett és a másoktól kapott sebeink gyógyítását célozták az első és a második világháborút követően. Ötvenhatban még negyven év sem telt el az első világháborút követő lázas – forradalmas, demokráciakísérletezős – hónapok óta, s a második világháború utáni kudarcos, alig egy-két évig tartó demokráciapróbálkozás is csak tizenkét évnyi távolságra volt ötvenhattól. 1956-ban még számosan éltek olyanok, akik az egyik vagy mindkét gyógyulással kecsegtető periódus tevékeny részesei voltak. Amit a korábbi két időszakban nem tudtak beteljesíteni, újra megpróbálták ötvenhatban. Alig pár hét adatott meg nekik. Ez ötvenhatnak az a vonatkozása, amely a XX. század végi rendszerváltozásunkra is hatott. 1989-ben azonban emberöltőnyi idő telt az utolsó meghekkelt demokráciapróbálkozás óta, s kevesen éltek már azok közül, akik képesek lettek volna az új idők követelményeihez, igényeihez igazítani a régi és ellentmondásos demokráciateremtő tapasztalataikat. Akik ötvenhat után lettek felnőttek, már a langyos diktatúrában szocializálódtak, megélt demokráciaélményeik nemigen lehettek. A Kádár-rezsim évtizedeiben nem, vagy csak elszórtan és nem egyszer torz formában kerülhettek felszínre a korábbi elegyes és kidolgozatlan demokráciaelképzelések. Nemzetközi történésekhez kötődő honi rendszerváltozás tette lehetővé az újabb demokráciakísérletünket.
Ötvenhat váratlan demokrácialehetőség volt, amivel akkor, mindenekelőtt a nemzetközi feltételek hiányában, képtelenek voltunk élni. Ötvenhatnak azonban vannak tanulságokban szintén bővelkedő, kevésbé lelkesítő sajátosságai is: a hirtelen felboruló renddel, a megroppant államisággal járó zűrzavar, erőszak, előítéletesség és önbíráskodás. Az országos és a helyi hatalom ötvenhatban egy-két nap alatt szétesett, az erőszakszervek irányítatlanul maradtak, miközben nagyon is szükség lett volna az elszabadult régi és új indulatok féken tartására. Feléledtek a lakosságban a háborús félelmek és a megtapasztalt váratlan hatalomváltás embertelenségei: nem lesz mit enni, szétlövik a lakást, szétverik az intézményeket, feltörik, kifosztják a boltokat és a gazdagok házát. Újra üldözni fogják a zsidókat. Egyéni és nemzeti sérelmekre hivatkozva nem tesznek majd különbséget a bűnösök és a bűntelenek között.
A hatalomnélküliség gondja: a felbomlott államhatalom pótlására ötvenhatban nem voltak tervek. Napok alatt kellett volna olyan helyi és országos döntéseknek születniük, amelyek egyaránt kielégítették volna a felbolydult tömegeket és a lakosság túlnyomó többsége által gyűlölt szovjet megszállók érdekeit. Ötvenhatban az akkor már a diktatúra megreformálásán évek óta dolgozó kommunistáknak ezt a lehetetlenül nehéz feladatot nem is sikerült megoldaniuk. Lakossági öntevékenység révén létrejöttek ugyan a kisebb és nagyobb települések zavart állapotát konszolidálni képes szervezetek, amelyek azonban maguk is megosztottak voltak. Összetételük szinte naponta változott. Az országos irányítás a folytonos átalakulás bizonytalan állapotában leledzett, így a helyiek magukra, vagy a régiójuk új, spontán létrejött hatalmi szerveire voltak utalva. Egy hét elteltével kezdtek újjáalakulni a kommunista hatalomátvétel után betiltott demokratikus pártok, amelyek képviselői többnyire nem találták meg a közös hangot a már működő települési és munkahelyi szerveknek a népgyűléseken közfelkiáltással, kézfeltartásos szavazással kiválaszt(ód)ott vezetőivel. A káosz és a bizonytalanság prolongálódni látszott.
Ötvenhatban – hasonlóan tizennyolchoz és negyvenöthöz – szinte valamennyi, a demokratikus rendszerváltozáshoz szükséges teendő felmerült, hogy a rákövetkezendő évtizedekben elhalványodjon, eltűnjön újra szinte valamennyi.
Nem tudható, hogy mi lett volna a folytatás, hogyan alakult volna a Rákosi-diktatúra éveit követően az ország sorsa, ha lehetőség adódik a szabad hatalomteremtésre. A Kádár János több évtizedes uralmát követő nagy fordulatról azonban már vannak közvetlen tapasztalataink. Az 1989–90-es rendszerváltozás békésen, szabad választások körülményei között zajlott, így nehezen vethető össze az ötvenhatos hatalmi és társadalmi összevisszasággal. A demokratikus történelmi pártok – a jobbközépbeliek: kisgazdapárt, a kereszténydemokrata és a polgári demokrata, liberális irányultságú pártok, a balközéphez sorolható szociáldemokrata párt és az 1956 novemberében a népi írókhoz köthető Nemzeti Parasztpártból Petőfi Párttá átnevezett parasztpárt – ötvenhatban és nyolcvankilenc után is újra feltűntek ugyan, de 1956-ban a több éves, illetve 1989-ben a több évtizedes elhallgattatás következményei miatt már nem voltak képesek a politikai folyamatok érdemi befolyásolására.
Mi köze ötvenhatnak a rendszerváltozást követő bő újabb harminc évhez és a jelenünkhöz? Hatvanöt év eltelte után a mai Magyarországon mi lehet a fontos ötvenhatból? Mire emlékezzünk? Mit elevenítsünk fel belőle, és mit vessünk el mint károsat, visszahúzót? Bár ezekre a kérdésekre nem lehet rövid és egyértelmű válaszokat adni, megkockáztatok mégis valamiféle összegző jellegű véleményt.
A rendszerváltóknak ötvenhatban és nyolcvankilenc után olyan feladatot kellett (volna) megoldaniuk, amire a történelemben még nem volt példa: egy baloldali elveket valló, a hatalmat diktatórikus módon gyakorló párt által egyedül irányított gazdaságot, központosított politikai és kulturális hatalomgyakorlást kellett plurálissá, igazságossá tenni. Mindkét időszak rendszerváltóinak szembe kellett nézniük a megváltozott nemzetközi függésrendszer veszélyével is. Mindkét rendszerváltó periódusban a jogállami demokrácia megteremtése, a piaci viszonyokon, szabad versenyen alapuló gazdaság működtetése, a kisebbségek igényeit is szolgáló, az elesettek, tehetetlenek emberhez méltó életlehetőségeit biztosító köztársaság létrehozása volt a kívánatos. Ötvenhatban a próbálkozás kudarcba fulladt, s úgy tűnik, a nyolcvankilences rendszerváltás után is meghaladta az erőnket a feladat nehézsége. Öröklött terheink – előítéleteink, mentalitásunk, kibeszéletlen traumáink – súlya alatt újabb demokráciakísérletünk is megroppant. Ötvenhatnak és a rákövetkező, vele összefüggő fogyasztói szocializmus harminchárom évnyi létezésének is szerepe volt abban, hogy a nyolcvankilences rendszerváltás nálunk békésen, tárgyalásos úton zajlott. Az azonban, ami utána történt, csak nagyon áttételesen köthető ötvenhathoz. Huszadik századi történelmünk egésze benne van abban, amivé az ország a huszonegyedik század második évtizedére lett.
