Látjátok feleim ?
2021 nem kerek évforduló. Mi, az 1956-os forradalom résztvevőinek utolsó nemzedéke mégsem várhatunk 2026-ig. Életünk nyolcadik évtizedében, a kilencvenhez közelítve őrizzük emlékeinket, tapasztalatainkat, reményeinket és csalódásainkat.
Ma kényszerülünk kimondani, hogy a forradalom ismét elveszett. 1956-ban a túlerő és a szabad világ nagyhatalmainak közömbössége ítélte megsemmisülésre, a rendszerváltás zsibvásárában tulajdon gyermekeiként képtelenek voltunk megvédeni, ezért a kialakuló maffiaállam nyelte el a tárgyi emlékeket, a történelmi tényeket, a szimbolikus alakokat.
Az állampárt egyetlen nagy hazugságot kényszerített a társadalomra: 1956 "ellenforradalom" volt, résztvevői a két világháború közötti rendet kívánták visszaállítani. A rendszerváltás után a nagy hazugságot számtalan kis hazugság és féligazság váltotta fel. Az ünnepet államosították, a hivatalosság önkényesen megrajzolt határt szabott a pislákoló, de még eleven emlékezetnek. Orbán Viktor, az önkinevezett "utcai harcos", aki elüldözte az orosz megszállókat, újraírja a múltat. A nagy nyilvánosság előtt megpróbálja magának és cinkosainak kisajátítani a történteket. Zárt körben kijelenti, hogy "Nagy Imre nem a mi emberünk". Nagy Imre valóban nem az ő emberük, de már nem hivatkoznak Jászi Oszkárra és és Bibó Istvánra sem. Új hőseik Horthy Miklós és Hóman Bálint.
Nagy Imre szobrát olyan térről, ahol mindenki láthatta, olyan helyre száműzték, ahol senki sem látja. Élete, tanúsága, áldozata eltűnik a tantervekből és a közbeszédből. A róla elnevezett érdemrendet egyetlen tollvonással eltörölték. Az 1956-os Intézetet, amelynek polcain a valóságos események bizonyítékai álltak, megszüntették. A Politikatörténeti Intézet, ahol az állampárt működésének dokumentumait őrizték, az utcára került. A Parlament előtt kioltották a forradalom lángját, a fáklyát egy pókhálós raktárba rejtették. A Széna téri, Baross téri, Corvin közi, Tűzoltó utcai fiatal munkásokat, akiknek nagy többsége a demokrácia és a szocializmus összebékítésének híve volt, behelyesítették a pesti srácok legendájával. A féligazság tipikus példája az az emlékmű, amely a Műegyetemet a forradalom bölcsőjének minősíti. Az egyetem hallgatói derekasan harcoltak, de a MEFESZ első szervezete Szegeden alakult.
Mi öten, ‘56 résztvevői és tanúi különböző helyekről jöttünk és még inkább különböző helyekre érkeztünk. Balogh S. Éva a Yale Egyetemen végzett, majd ugyanott tanított történelmet. Hungarian Spectrum című blogjában teszi helyére a magyar kormány dollármilliókért terjesztett mindennapos hazugságait. Borsodi Péter a genfi Graduate Institute of International Studies-ban doktorált és egész pályáját vagyonkezelőként futotta be. Gömöri György magyar költő, műfordító a lengyel akadémia tagja, a Cambridge-i Egyetemen tanított lengyel irodalmat. Jómagam az ELTE-n kezdtem, Oxfordban folytattam és a Sorbonne-on szereztem doktori címet; nappal francia vállalatoknál kerestem kenyerem, éjjel magyarul írtam. Ungváry Rudolf mérnöknek készült, de az ÁVH zárkáiban folytatta tanulmányait – gondolatait politikáról, történelemről csak a rendszerváltás után adhatta közre.
A forradalom legfiatalabb, most távozó nemzedéke nem azért emlékeztet a történtekre, mert magának követel előnyöket, kiváltságokat. Azt szeretné látni, hogy nem élt, küzdött hiába. A magyar ‘56, mint a kelet-berlini, a poznańi lázadás és a prágai tavasz, a szó szoros értelmében megrengette a világot, saját példájával mutatta fel a szovjet-rendszer csődjét. De joggal emlékeztetünk Illyés Gyula szavaival, hogy "(...) nem volt hazának elég, /a Gellérthegyen a rakéta /s a Városiban a bokréta /és a szobroknál a beszéd". Főleg a beszéd! 2010 alkotmányos puccsistái hiába körmöltek papírfecnikre új alaptörvényt, 1956 láthatatlan alkotmánya (Sólyom László) a köztársaság legitimitásának alapja marad.
Erre kívánnak emlékeztetni a hajdani diákok. Ha megöregedve is, egyenes derékkal, igazságukat őrizve, közhelyektől pufogó szónoklatok nélkül.
Halljátok feleim?
