A hazai politikai vitákat súlyosan megterheli, hogy homályba vész a közelmúlt. Egyfelől vad gyurcsányozás hangzik a Fidesz hazugsággyárai felől, másfelől az előválasztáson oly sikeres DK egy könnyed mozdulattal lerázta magáról a közelmúlt terhét azzal, hogy az új párt megalakításával túllépett a válságos évek minden felelősségén. Pedig az előválasztástól sokan azt várták, hogy megtörténik a kritikus szembenézés a közelmúlt terhes örökségével is, de az ellenzéki oldalon a régi és új pártok – főleg a DK - inkább a szőnyeg alá söprésében buzgólkodtak. Magyarán, az ellenzéki választók olyan politikai szereplőket vártak, akik nemcsak az Orbán rezsimmel, hanem a 2010 előtti időkkel is szembe fordulnak, és ezeket a választókat jobbára súlyos csalódás érte.
A II. világháborút követően a híres Historikerstreit – a történészvita – után már tudjuk, hogy egy ország egészséges nemzeti identitása és a politikai elit hitelképessége azon múlik, hogy képes-e szembenézni a múltjával, vállalni érte a történelmi felelősséget és a megújulás révén újrakezdeni a történelmet. A németek ezt a történelmi feladatot példásan teljesítették, és ez tette lehetővé az új Németország páratlan gazdasági és politikai sikertörténetét.
De más nyugati országban is többé-kevésbé sikeresen néztek szembe a történelmi kisiklásaikkal és kudarcaikkal, és annak mértékében jutottak el a megújulás lehetőségéhez. A közép-európai nyomorúság legfontosabb jele a történelemmel való szembenézés hiánya, aminek sajnos eklatáns bizonyítéka volt az egyébként sok tekintetben az új rendszerváltás ígéretét hordozó előválasztás is. Az előválasztás szegénységi bizonyítványa az, hogy a versengő szereplők fel sem vetették, nem tematizálták és nem tűzték napirendre a közelmúlt terhét.
2010 után volt egy nagy történelmi lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre, de azt elmulasztottuk. Az ellenzéki pártok a politikai káoszban kavarogtak, sőt a hazai közélet sem nyílt ki mindmáig a keleti kibővítés ellentmondásos történetéről a Nyugaton már élénken vitatott súlyos kérdések felé. Már egy rövid körkép is siralmas tájat mutat.
Az MSZP történelmi tudatvesztésben vergődik, mert elfelejtette a keletkezésének történetét és a széles tömegmozgalmakon alapuló, európai jellegű szociáldemokrata párt megteremtésének ígéretét. A DK pedig súlyos emlékezetkiesésében szenved, mert az Orbán rezsim borzalmaival szemben véli megtalálni a maga negatív identitását, és a tudatalattijába próbálja legyűrni a közelmúltat. Így aztán politikai félmegoldások és álmegoldások jellemezték az évtized nagy részét, és a 2010-es katasztrofális vereség után a bicegő MSZP mellé és helyébe nem léptek a megújulást képviselő pártok. Amit jól mutat az Együtt nyilvánvaló kudarca, az LMP lármás, ámde kontraproduktív szereplése, majd a DK felgyorsuló botladozása, ami a többiek gyengeségével szemben már-már száguldásnak látszott.
Ebben a pártépítési zűrzavarban és az ellenzéki pártok kavargásában paradox módon még pozitív mozzanat volt a Jobbik pálfordulása valahova a jobbközép felé, mert innen nézvést a magyar pártrendszer nagy hiányossága, hogy nincs egy valódi jobbközép párt, amely nélkül egy normális európai pártrendszer elképzelhetetlen. Talán erre tart a Momentum is, amelynek belépése már az évtized végének örvendetes fejleménye, de még jónéhány év után sem tudja, hogy mit akar és merre tart. Ők már igazán Európában szocializálódtak, mégsem kínáltak új napirendet a második rendszerváltásnak az elsővel való tudatos és részletes szembeállításával, hiszen a Momentum egyre csak azt mantrázza, hogy a fiatalság eleve újrakezdést és megújulást jelent.
Miközben a demokratikus pártok közül egy sem néz szembe az EU integráció keleti kalandjának valódi menetével a maga ellentmondásosságában, ami egyben feltárhatná a rendszerváltás félresiklásának és a kétezres évek kudarcának okát, a Fideszben az általuk szabadon hagyott terepen a lehető legprimitívebb gyurcsányozás keretében vadul folyik az emlékezetpolitikai hadjárat. A Fidesz ugyanis megfogadta Gramsci tanácsát a kulturális hegemónia megszerzéséről, tessék csak egy pillantást vetni Orbán Viktor szakdolgozatára, ahol ez a stratégia már megfogalmazódik. Így a magyar közélet a befagyott jelen fogságában szenved, mert átengedte a közelmúltat a Fidesznek, és az Orbán rendszer hazugsággyárai szabják meg a közéleti viták témakörét. A hazai közéletben dominánssá vált a Fidesz az abszurditásig, sőt sokszor a cirkuszi komédiáig eltorzított képe a közelmúltról, a kétezres évekről, szemben a demokratikus ellenzék nemtörődömségével, felejtési kényszerével és mélységes elméleti zavarával az EU-ról, avagy „Brüsszel” „fontolva haladó” álláspontjáról.
A nemzetközi kutatás és a média nagyrészt már elvégezte azt a feladatot, hogy az ellentmondásos EU integráció hogyan vezetett társadalmi dezintegrációhoz és végül az autokrata rendszerek győzelméhez az új tagállamokban. Ebben is a szokásos késésben vagyunk, bár a hazai média már évek óta foglalkozik Merkel és Orbán kétes viszonyával, sőt a háttérben a sokasodnak és mélyülnek az elemzések a Merkel-Orbán „különös házasságról”. Nyugaton viszont már többtucat könyv és tanulmány írta le, hogy az uniós tagság keretében a neoliberális Gazdasági Európa legyőzte a Szociális Európát, innen a mélységes csalódás, ami elsodorta Keleten a demokratikus Politikai Európát, bár az új rendszerváltásnak is már erőteljesen készülődnek a külső feltételei a megújult Európai Unióban. Nincs most itt helye és értelme kinyitni a dossziét a neoliberalizmus kártékony korszakáról, de azért nem árt megjegyezni, hogy a globális gazdasági érdekek két legfőbb képviselője is túljutott már ezen a gyermekbetegségen, ahogy ezt a Financial Times és a New York Times szerkesztőségi cikkei is jelzik, „nehogy megint a piac győzzön” az új globális válság kezelésében.
A hazai szociológusok már egy évtizede riasztó jelentéseket közölnek a magyar társadalom állapotáról, az európai szintre való felzárkózás helyett a leszakadás gyorsuló folyamatáról. Az előválasztás vitáiban szó sem esett a mélységes társadalmi válságról, jóllehet az autokratikus Orbán rezsim nem a semmiből emelkedett ki, hanem a kétezres évek globális válságából, a korábbi európai felzárkózás nyilvánvaló kudarcából és a magyar társadalom mélységes csalódottságából. A rendszerváltás kezdete óta folyik a politikai és gazdasági elit összefonódása – tisztelet a kevés kivételnek –, országos és helyi szinteken egyaránt, amit a Fidesz nem feltalált, hanem a tökélességre vitt. Ennek a kínos eseteit megtapasztaltuk az előválasztás során is, jóllehet ki-ki körbenézhetett volna a saját háztáján is, mondjuk még a jelöltek kiválasztása és indítása előtt. A válságból az Orbán rezsim nem meggyógyította, hanem megerőszakolta a legyengült magyar társadalmat. Ebből a történelmi mélypontból csak akkor van kiemelkedés, ha áttekintjük a magyar társadalom kórtörténetét, és a mélyülő szociális ellentmondások leküzdésére építünk stratégiát.
Az előválasztás tanulsága az is, hogy a pártok csak akkor lépnek, ha a választók kényszerítik őket. Az előválasztás két fordulója megmutatta, hogy a választók nemcsak az Orbán rezsimmel elégedetlenek, hanem az ellenzéki pártokkal is, a hibás, avagy hiányzó alternatívák, hevenyészett stratégiák és a túlhajszolt személyes politikák miatt. Az ellenzéki pártoknak még van idejük a tavaszi választásokig a tisztázó vitákra, az önmegismerésre és a megújulásra. A magyar pártrendszer úgy, ahogy van elavult, ezért a tavaszi választások pozitív eredménye nemcsak az Orbán rezsim leváltása kell legyen, hanem a magyar pártrendszer átalakulása is, valódi „európai” pártok rendszerévé.