Nehezen ocsúdok, mert nem győzöm tapasztalni, a kormánypárti sajtóban mily sokaknak nyílik fel a szemük a magyar válogatott vb-selejtezőbeli szereplése nyomán. Ugyanazok, akik a kvalifikációs szakasz kezdete előtt, majd annak elején-közepén fennen hirdették, hogy Katarra, igenis, jó esély van, most az angolok elleni londoni 1-1 ellenére is a több évtizede „jelenlegi” magyar futball tarthatatlanságát feszegetik.
Albánia kétszer is beleköpött a híg levesbe.
Na, nem mindenkinél. Varga Judit, az állítólag jól dekázó miniszter így kommentált a Wembley után: „Az 1-1 az új 6:3.” Ez a mondat arról árulkodik, hogy kiagyalója vagy féktelen fanatikus vagy szánalmas megfelelési kényszer uralkodott el rajta. Mert nem csupán arról van szó, hogy felemeli, mondjuk, Nagy Zsoltot Bozsik Józsefhez, hanem arról is, hogy Hidegkuti Nándort, Puskás Ferencet meg a többi világklasszist leszállítja Lang Ádám és társai színvonalára. Ezt minden hazafinak ki kell kérnie magának, hiszen Magyarország labdarúgóinak hajdani, több évtizedes dicsőségét egyrészt bárdolatlanság, másrészt lélekbe gázolás kikezdeni.
Persze a mai rezsim szereti átírni a történelmet. Az Aranycsapat Alapítvány megemlékezett az 1956-os forradalom előtti utolsó válogatott mérkőzésről (Ausztria ellen 2:0 Bécsben), amely után Kocsis Sándor, Puskás és Czibor Zoltán már nem szerepelt a válogatottban, s idősebb Lomnici, a testület elnöke, akinek fia a megszállottság tekintetében Varga J.-re hajaz, megemlítette: „A csapat a hazai sportági szövetség által nem engedélyezett túrán vett részt ezután, így aki hazatért, büntetést és eltiltást kapott.” A mondat igaz. Csakhogy Bányai Nándor, Budai II László, Faragó Lajos, Kotász Antal, Rákóczi László, valamint a Honvéd dél-amerikai portyáján szintén részt vevő Lantos Mihály, Sándor Károly, Szusza Ferenc az 1957. március 7-én hozott ítélet után május 14-én – a sérült Bozsik május 21-én – már játszott, Törőcsik I István pedig még náluk is korábban, április 28-án visszatérhetett a pályára. (Aznap a Népsport 80 ezer, a Képes Sport 90 ezer nézőt számlált az MTK–Újpest, FTC–Vasas kettős rangadón a Népstadionban.) Vagyis az elmeszelés időtartam nélküli felidézése általában az ifjú Lomnicira jellemző politikai hangulatkeltés, ravasznak tetsző, de annál átlátszóbb csúsztatás.
A kormánysajtó egy része mégis váratlanul megvilágosodott. Ennek oka aligha lehet más, mint hogy a válogatottnak a selejtezők nyolc fordulója után mindössze tizenegy pontja van, és kisebb csoda lenne, ha az együttes elmozdulna a kvalifikációs csoport ibolya szerény negyedik helyéről. Tizenegy pontot történetesen akkor is szerezhetne a csapat, ha „londoni” emberünk, Varga Judit lenne a szövetségi kapitány. Győzelem oda-vissza Andorra és odakinn San Marino ellen, az már kilenc, s ha a miniszternek kis szerencséje van, a társaság itthon felülmúlja Albánia legjobbjait, máris ki lehet hirdetni a tizenkét pontot.
Az persze szintén édeskevés volna a vb-részvételhez. A világbajnokságot illetően harmincöt éve tart a válogatott szünet. Az állami százmilliárdok áradását figyelembe véve a magyar futball NER-évtizede kiváltképp maga a csőd. Tizenöt esztendővel ezelőtt, a Málta legjobbjaitól elszenvedett 2-1-es vereség alkalmával ez volt a kezdő tizenegy összetétele: Király (Crystal Palace) – Fehér Csaba (Eindhoven), Juhász (Anderlecht), Vanczák (St. Truiden), Leandro (Debrecen) – Gera (West Bromwich), Dárdai (Hertha), Tóth Balázs (Erciyesspor), Huszti (Hannover) – Torghelle (PAOK Szaloniki), Szabics (Mainz). Velük és minden idők legsimulékonyabb szakkommentátorával, Bozsik Péter szövetségi kapitánnyal, a nagy „Cucu” fiával sem ment, de hány ilyen légiósunk van most?
A válogatott a Ciprus elleni felejthetetlen 1-0-ás hazai diadal, nyolc mérkőzés óta nyeretlen, legutóbbi öt meccsén összesen három gólt ért el – kettőt Andorra legjobbjaival szemben –, egyiket sem akcióból. De legközelebb San Marino jön, remélhetőleg mindkét keserves sorozat megszakad.
Az összes többi baj súlyos tömege változatlanul itt marad velünk.
