Egy kedves olvasómat a múltkori sörtárcám arra a kérdésre ragadtatta, hogy a magyar bordalok mintájára vajon miért nincsenek sördalok is. Ez a kérdés a Németországban sörszocializálódott ember számára nem lehet kérdés, hiszen ott ez a műfaj széles körben ismeretes és gyakorolt. A XIX. században német földön kialakult Burschenschaftok, egyetemi egyletek sörivó polgárai is előszeretettel űzték a duhajkodásnak ezt a válfaját, olyannyira, hogy a megrészegedett hallgatók a mulatság tetőfokára hágva már nem csak a mértéktelen sörivásban mérték össze erejüket, hanem verekedésben is. Sajátos szubkultúra volt ez, a különböző Burschenschaftok tagjai még külsőségekben is igyekezték megkülönböztetni magukat egymástól, ami elsősorban a jellegzetes sapkaviseletben nyilvánult meg: piros, kék vagy szürke színű, kerek kis fejfedőt csaptak a fejükbe, éppen olyanokat, amilyeneket Németország szerte ma is látni egyetemi ifjak fején.
De vissza a sördalokhoz: német és osztrák mintára hamarosan Budapesten is megjelentek a „burschok”, amelyek a frissen nyílt sörcsarnokokba vették be magukat, s az ifjú sörivó diákok olyannyira elmaradhatatlan figuráivá váltak a pesti éjszakáknak, hogy a vicclapok is érdemesnek tartották foglalkozni velük. Már csak annak okán is, hogy sörivás közben ők is rá akartak zendíteni egy-egy nótára – csak nem volt mire. Olyannyira nem volt nálunk sördal, hogy egy ideig saját neve sem volt ennek a műfajnak – sokáig kuplénak hívták, csakhogy az általunk ismert kupléknak a sördalokhoz az égvilágon semmi közük.
A sörivók meg is kapták érte a magukét, hogy miféle handabanda kerekedik belőle, ha egy jó magyar ember – aki a jó magyar közhely szerint természetesen borivó – nem átallja a sör dicséretét zengeni. Íme, következzék egy népi versezet, amely a magyar sörivókat igyekezett kigúnyolni: Sert iszik a német, ha fázik, / minket a bor táplál halálig, / Mert a ser is csak vízből vagyon, / Két itczét adnak egy garason. / A víznél jobb a ser, / A sernél jobb a bor. / Németnek kell a ser, / Magyarnak kell a bor.
De kiviccelődték magukat a sördalokon a pesti vicclapok is, mutatok erre egy példát azokból az időkből, amikor Ábrányi Emil abban találta meg a modernséget, hogy verset faragott a kor szuper-hiper újdonságának számító távírópóznáról, Dalmady Győző pedig – a korát jócskán megelőzve – a magyar gyárat szedte rímbe. Szóval így gúnyolódtak Pesten a sörivókon: „A sörcsarnokok műsorán a tivornya program: 1. Bordal. 2. Sördal. 3. Spricczerdal. 4. Cognacdal. 5. Vaníliadal. 6. Knickebeindal. 7. Puncsdal”.
A kérdést feltevő kedves olvasónak tehát az a válaszom: a XIX. század második felében a német mintára létrehozott sörcsarnokokkal együtt Pesten is megjelent a sördal műfaja, de meghonosodni nem tudott, aminek az lehet a magyarázata, hogy jó sördalt írni: voltaképpen nem tudott senki.
Pedig, ahogy mondani szokás, igény az lett volna rá.
Tán kevesen tudják még a sörivók közül is, hogy a magyar, amely saját magát mindig is borivó nemzetnek tekintette, vajon mikor és miért kezdett sört inni. Nem, nem a hűtőszekrény feltalálása volt az oka, miként azt sokan feltételezni szokták, helytelen következtetésre jutva abból az amúgy helyes megállapításból, hogy a sör jéghidegen a legjobb.
Nem, a sörivás országos elterjedését a filoxéravész idézte elő, amely az 1870-es évektől kezdve iszonyatos pusztítást végzett a magyar szőlőültetvényekben. A szőlő kipusztult, ergo nem volt bor, inni pedig kellett, mert ivás és mámor és részegség nélkül az utólag boldog békeidőnek hazudott Monarchiát sem lehetett elviselni. Nem volt bor, a magyar hát sört kezdett inni, a sörfogyasztás ennek következtében az egekbe szökött, aminek a sörivóknál jobban csak az állam örült, tekintettel arra, hogy megugrott a söradóból befolyt pénz is.
Csak a sördalok nem változtak semmit. Azok ugyanolyan rosszak voltak, mint előtte.
Hadd hozzak egy elrettentő példát a korból: „Oh, adj, oh, adj nekem, / Hűs cseppet, hű csehem! / Nem iszom én szódafröccsöt / Se híg likőrt, / de fölhajtok töménytelen / Krigli sört. / Sörért hévül s attól / lehűl Alborák. / Bámuljátok az árpalé Dalnokát!”.
Ha ez nem fájt volna eléggé, íme, még egy: „Barna kislány / álmodozom / Felőled. / Szerkesztő úr / el kén’ / egy kis Előleg. / Hadd iszom meg / húsz pohár sört / Futólag. / Istenemre megszolgálom / Utólag."
Ha ez sem volt elég, akkor íme, még egy borzalom: „Nincs családom, / nem keresek Gyerekre. / Ha van pénzem, / azt kiadom / Serekre. / Szerkesztő úr / azt én ki se mondhatom, / Hogy sörre / míly irtóztatón / Szomjazom. / Elvesztettem a / családi pöröket, / Fizessen hát búfelejtő / Söröket."
Nem tudom, kell-e ezek után különösebben magyaráznom, hogy miért nincsenek magyar sördalok? Mindenesetre jövő héten még egy részt szentelek ennek a témának, mert feltétlenül meg akarom osztani önökkel annak a sördalversenynek a kimenetelét, amelyet maga a nagy Dreher Károly finanszírozott egy igazi magyar sördal megírására és meghonosítására.
Nem fognak neki örülni, előre mondom.
