Régi barát üzent a minap, édesanyja dolgait rendezgette hosszasan, dobozolta be, amik erősen maradni akartak, és dobta ki, amik kevésbé. Maradt aztán egy kupac, levelek, fényképek, amelyek számára inkább a feladó, semmint a címzett miatt voltak megtartandók, ismerős nevek, de rokonság nem fűződött hozzájuk. Köztük voltam én is, akivel munkahelyi ismeretség fűzte egybe, és csak évekkel később derült ki, hogy nagymamáink szoros barátságot ápoltak egykor.
Nekem a nagymama szóról egy mindig fejkendőbe öltözött, kevés beszédű, meleg lelkű asszony jut eszembe, aki téli reggeleken héjában sült, forró krumplival várt iskolába menet, aki savanyú cukrot tartott a párnája alatt, abból adott olykor-olykor, s akinek lánykori fehér vászon hálóingjeit, a sosem használtakat forró nyári estéken öltöm magamra, mert ez a tiszta anyag olyan hűvösen ölel körbe, mintha a Szalajka-patak vizében merülnék el. Ezt a nagymamát láttam közelről, ennek fogtam a kezét, bújtam oda gyerekként főtt krumpli illatú, zsírszagú kötényéhez, s vittem fehér rózsát a rideg kórterembe, amikor távozni készült ebből a világból. A másik nagymamámat csak fényképekről és elbeszélésekből ismerem, de mégis mintha a mozdulatai ott lennének a saját kezemben, bőre érintése olykor a vállamon, távolba merengő tekintete mintha lépteimen.
Lassan, szinte félve nyitottam ki a sárguló borítékot, amin piros filctollal, szép míves betűkkel annyi volt ráírva: Anika. Ilyen borítékot már nem gyártanak, közepén a címzett helyén egy opálos, áttetsző hártya, jobb sarkában három függőleges piros vonal, s egy keretbeágyazott felirat: DÍJELŐLEGES. Céges boríték volt valaha, ebben érkezhetett az értesítés, hogy megjött az új autó, hiszen a feladó helyén annyi olvasható előre nyomott betűkkel, hogy Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalat Budapest PF. 286 1392.
Az első kép, amit kivettem, mindjárt szíven ütött. Szinte fekete volt, elmosódott, így csak lámpafényben, nagyítóval tudtam kivenni nagyanyám hófehér arcát, aki egy nyitott koporsóban, fekete ruhában feküdt, balján egy hosszú, égő gyertya, feje alatt párna, amit fehér virágok fontak körbe. Reméltem, hogy igazi virágok ezek, talán nyílott már a hóvirág vagy az orgona 1963. április 17-én amikor, miután - olvasom a borítékból kivett fekete keretes gyásztáviratban - „ 39. évében, nagy szenvedés után, drága lelkét visszaadta a teremtőjének”, földi maradványát délután négy órakor a szilvásváradi Rom. Kat. temetőben örök nyugalomra helyezték.
Volt még néhány kisebb, cakkozott szélű fotó: nagyanyám egy biciklit tart, mellette két gyerek, nagyanyám a föld fölé hajol, árnyéka egy vályogfalra vetül, tenyere kitárva, kezében doboz: talán tyúkoknak szór valamit. Nagyanyám a nagyapámmal és a sógornőjével egy árnyas udvaron, nyárfák alatt. Egy képeslap, bekékült zöld fűvel és fűzfákkal, kis tavon hattyú, a feladás helye Celarevo – Dunacséb -, ahol dédanyámék éltek, s maradtak, útjára engedve a lányt, aki végül az én sosem látott nagymamám lett.