Alig egy hónap laufot adott humoristacimborájának („ikercsillagtársának”), Kőhalmi Zoltánnak Bödőcs Tibor (pontosabban közös kiadójuk), hogy a kettejük közti barátságos kvázivetélkedés – na, kinek jelent meg több könyve?! – mérlegének nyelve az egyensúlyi állapotból (2:2; Kőhalmi Az utolsó 450 év című sci-fijéről l. Nyitott mondat, 2021. szeptember 17.) ismét felé billenjen, és két évvel a Meg se kínáltak című, Thuróczy Szabolcs által monodráma-kocsmaáriaként színpadra vitt nagy sikerű regénye után egy újabbal álljon elő.
Ismét valami újat próbált ki a már íróként is bizonyított, méltán kedvelt humorista: cirkuszolni kezdett. Szürreális, paródiaelemekben és abszurd jelenetekben gazdag, szatirikus utó- vagy disztópiájában a dél-amerikai, afrikai és európai diktatúrák működésmódjából, mindennapjaiból és diktátoraik jelleméből, cselekedeteiből (vö. Kerékgyártó István: Szeretett gazdám, avagy Egy vezér ifjúkora [2020]), de mindenekelőtt a közös nevezőre hozható beszédmódjaikból gyúrt barokkos, és főleg manierista irodalmi opuszt. Mely éppúgy olvasható karrier- vagy családregényként, mint ahogy (jelenkori magyar) politikai kulcsregényként, vagy annak szélsőséges eseteként választási propaganda-manifesztumként is (mondjuk, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt megbízásából [sic!]). Ahogy radikális („gyanú hermeneutikája”, rosszindulat stb.) irodalmi olvasatban túlhabzó nyelvi zsonglőrmutatványként és műfaji paródiák sorozataként (nyilatkozat, riport, biográfia stb.), vagy a másik pólusról: a swifti és a Karinthy-féle hagyomány karakteres ötvözeteként – s utóbbi által az Addig se iszik (2017) irodalmi paródiáinak továbbfejlesztéseként.
A regényben (melyhez talán az M5S-es Beppe Grillónak illett volna blurböt írnia) a Haza, a képzeletbeli Hettikánia (fővárosa Grand Trapez) irányítását egy a nép szórakoztatásában elsőrendű („Circus Popular”) Porondmester, Luigi King vette a kezébe, szorgos háttéremberével, az elmélet- és propagandaalkotó Szurkoviccsal (Szurok), és amikor a regény világába csöppenünk, éppen a hatalomátvétel 30. évfordulóját ünneplik. Persze nincs az a magyar olvasó, aki ne a jelenlegi állam- és (rém)álomhatalom regnálását és alakjait vélné felfedezni Cirkuszhaza („Egy a cirkusz, egy a sátor! / Mulat a Manézs! / Kard vagy káosz! / Trapéz vagy halál!”) rendpárti és tekintélyt/erőt tisztelő; fiktív, hősies, nemzeti múltat vizionáló és kreáló; saját para- és valódi militáris egységeket létrehozó; az országot elkerítő; az ellenvéleményt hangoztatókat, kritikákat megfogalmazókat a határ túloldalára kényszerítő; a társadalmat mi-re és ők-re osztó; homofób, nő-, oktatás- és egészségügy-ellenes intézkedések sorát hozó, kamu intézményeket alapító, s vezetőjükként sültbolondokat, sértett féltehetségeket állító rezsimjében. Ez elkerülhetetlen. És ezt kellett Bödőcsnek íróilag (nyelvileg, irodalmilag) megugrania.
Bevallom, eleinte erős kétely élt bennem ennek a sikerességét tekintve. Vajon hogyan fogják a jelzőkkel túlcicomázott, végtelennek tűnő felsorolásokba torkolló mondatok (mely a stand-up komikus színpadi gegjeiben meglehetősen általánosak és stílszerűek), vagy éppen a (szintén tőle megszokott) funkcionális vaskos trágárság önmagán túlmutatóan megtámogatni a „legó Duce, karton Castro, tescós Napóleon, tacskó Horthy, tikkelő bonsai Caesar, póni De Gaulle, plüss Pinochet” stb. regénybeli alakváltozatának cinikus, konfúz, az öregedéstől és a hatalommámortól egyaránt maga alá hugyozó megjelenítését és kritikáját? És ezen felül: mond-e, kérdez-e(!) ennél többet? (Mármint a ki-kiszólongató, zárójelekben a polifonikus hangzást biztosító elbeszélő-krónikás, akinek személyére csak tippelni lehet.)
És igen, nem szemfényvesztés, az akrobatamutatvány éppen a sűrű szövésű jelzőháló által biztosított: a szürreálba nyúló túlzásba vitelük keltette humoros hatásukkal, hogy több legyen e regény, mint a „diktátorok kézikönyvének” aktuális kiadása. No meg azzal, hogy se pró, se kontra nem misztifikálja a hatalom képviselőjét, hanem biológiai és szellemi szükségletei egyszerűségében mutatja be. És igen, meg tudta fejelni mindezt: a kíméletlen szatíra nemcsak a „Krémek Krémjét”, hanem a nekik tapsoló, őket a hatalomba juttató és hatalomban tartó össztársadalom profilját is megalkotja – s krónikásunk ez alapján a Hettikánia rózsatermelő vidékein élőkkel szemben nem látja túl rózsásnak a jövőt, mert ab ovo szkeptikus az emberi természet megváltozását illetően.
Minket azonban vigasztaljon a tudat, hogy – némi gondolati-asszociatív bakugrással – ha nincs is tengerünk, képzeletünk birodalmában és irodalmunk szóhasználatában megannyi lehetőség kínálkozik e hiány pótlására – ahogy ezt a regény önállóan is élvezetes és olvasható 8. fejezete kiválóan bizonyítja; s ennek remeklését értékítéletként kiterjeszthetjük az egész regényre. (Helikon Kiadó, 2021. 212 o.)
