A múlt hét elején zárult olasz önkormányzati választás, a szeptemberi német parlamenti választás, valamint a júniusi francia regionális voksolás után egyértelműen megdőlt az a trend, amely szerint a populisták szavazói a legelkötelezettebbek, és nagyobb arányban mennek voksolni, mint más politikai erők támogatói.
A franciaországi választás meg is lepte a közvélemény-kutatókat, mert Marine Le Pen pártja, a jobboldali radikális Nemzeti Tömörülés (RN) szavazói közül különösen sokan maradtak otthon. S most ugyanezt tapasztalhatta meg a Matteo Salvini által fémjelzett Liga is. Egyes városokban, például Milánóban körülbelül harmadannyian támogatták őket, mint két éve.
Németországban az Alternatíva Németországért (AfD) több mint két százalékkal esett vissza a négy évvel ezelőtti választáshoz képest, az egyre radikalizálódó, de számos belső konfliktussal küzdő párt csak két keletnémet, a szászországi és türingiai első helyével vigasztalódhatott.
A három választásból már egyértelműen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a populista szavazók elbizonytalanodtak, ami az olasz voksoláson a távolmaradók különösen magas arányán is érződött. Aminek több oka is lehet. Donald Trump távozásával a radikális szavazók elvesztették legfőbb pártfogójukat, másrészt a koronavírus-járvány sem segítette őket. E pártok rendkívül ellentmondásosan viselkedtek a járvány alatt, és az utóbbi időben hatalmas stratégiai hibát követtek el azzal, hogy az oltásellenes mozgalmak mellé álltak, úgymond a szuverenitás védelmében.
Ettől függetlenül óvatosnak kell lenni. Az említett pártok visszaesése nyomán ugyanis még náluk is szélsőségesebb erők törhetnek előre. Olaszországban mind erősebb az Olasz Testvérek nevű párt, amelynek vezetője, Giorgia Meloni nem hajlandó elhatárolódni a fasizmustól. Franciaországban pedig már második az elnökjelöltek listáján az őrült eszméket hirdető Éric Zemmour. Félő tehát, hogy a rosszat valami még rosszabb követi, s most csak a populizmus átmeneti térvesztésének lehetünk tanúi.