Georges Banu jellemzi így - nagyon találóan - Peter Brook-ot könyve elején, amikor arról ír, hogy az idén 96 éves mester mekkora hatással volt a színházalkotók generációira. Brook 1974-ben egy pusztulásra ítélt párizsi színházépületben, a Bouffes du Nord-ban nyitotta meg saját színházát, amelynek 36 éven keresztül volt művészeti vezetője. Saját rendezői munkáját úgy jellemzi egy interjújában, hogy kormányos egy hajón, amelyik a ködös éjszakában, az utolsó világítótorony fényét is maga mögött hagyva előre tart a sötétben.
És valóban, a kormányos még mindig jelen van, és alkot. Az utóbbi években létrehozott előadásai jórészt egy-egy korábban már megrendezett mű újra gondolásai. Samuel Beckett „Ó azok a szép napok” című darabjával is így van. Amikor egy iskolai vendégszereplés alkalmával nem volt lehetőség a díszletük beszerelésére, úgy döntöttek a pillanat hevében, hogy egy asztal mellett, félig felolvasva játsszák az előadást, ami által Brook számára új értelmet nyert a mű. Akkor nem volt folytatás, idén azonban úgy döntött, hogy két régi színészével, az életben is házaspár Kathryn Hunterrel és Marcello Magnival ismét előveszi és újraértelmezi a darabot.
Az „Ó azok a szép napok” (a szerző kifejezett szándéka szerint felkiáltójel nélkül írva, hiszen semmi felkiáltanivaló nincs az örökös ismétlődésben...) egy, a szó legszorosabb értelmében vett, tiszta szimbólum. Az író minden mozdulatot, érzést, tárgyat belekomponált a darabba a szerzői utasítások formájában, már-már karmesterként uralva az előadást. Ez látszólag szűk keretek közé szorítja az alkotást. Mégis felszabadít, leveszi a mindenáron egyénit, a ’még soha nem látott’ alakítás kényszerét a közreműködőkről.
A darab szerint az első felvonásban Winnie, az érett, szép asszony derekáig fogoly egy föld kúpban, amit az író „föld emlőként” jelöl meg a darab kezdetén. Nőisége börtönében számos alkalommal ismétli a címben szereplő mondatot, miközben apránként belesüpped a földbe. Férje, Willie folyamatosan jelen van, az első felvonásban háttal, majd a másodikban már szinte láthatatlanul.
Alszik, mozgolódik, és felesége végtelen monológjába csak itt-ott szúr be egy szót, mondatot. Winnie beszél, emlékezik, elmélkedik, kis fekete táskájából naponta ismétlődő rendben húz elő tárgyakat (fogkefe, fogkrém, fésű, pisztoly!), Willie-hez fordul, énekel. És ha úgy éreztük volna, hogy ez a helyzet már-már tarthatatlan, az asszony minden könnyedsége, és igen, vidámsága ellenére (vagy éppen azért), jön a második felvonás, ahol Winnie immáron nyakig süppedt a halomba. Kezeit már nem használhatja, forogni sem tud, csupán a szája és a szemei élnek. És így válik a Winnie-t elnyelő emlő a test öregedésének, az autonómia elvesztésének, a vágy és halál kétfelé húzó erejének szimbólumává. Szimbólummá, amelyben egy férfi és egy nő küzd lényének mindenáron való megőrzéséért, a vágy és az életerő fenntartásáért minden őket szorító körülmény ellenére.
Beckett aszimmetrikus párja (nagyrészt) egy hangon szólal meg, és beszél izolálódásról, magányról, arról az igényről, hogy létezőnek lássuk magunkat a másik szemében. Arról, hogy mennyire nehéz ketten, együtt szembenézni az öregedéssel és a halállal. A sajátunkéval és a másikéval. Kicsit mintha Ádám és Éva lassú pokolra szállásának lennénk tanúi, miközben ritmikusan váltakozik nevetés és sírás, öröm és csalódás. Ahol irracionális és mégis jelen való az optimizmus, és mindvégig ott él, pislákol az az utolsó szikra, az élet.
Peter Brook - Marie-Hélène Estienne-el közösen jegyzett- előadása sodró, lenyűgöző – és a végtelenségig letisztult. A régi bizonyos németországi élmény hatására díszletében már halom sincsen. Egy letakart asztal, egy szék. Ezen ül Winnie. Az asztal körül néhány karton doboz – a becsomagolt élet. Winnie ül, és beszél. Willie az asztal körül, fekszik, kúszik, és egy felfordított székben üldögél. A két felvonást egyben játsszák, nincs a kettő között sötét, csak félhomály, így állnak át maguk a színészek. A második részben minden változatlan, csak Winnie-re kerül egy sárgás ponchó, ami alatt eltűnnek a karjai.
Brook Willie-je aktívan jelen van mindkét felvonásban. Sőt, ő olvassa be mindazon szerzői instrukciókat, melyek nem a cselekvésekre vonatkoznak, így többnyire csak annyit mond, hogy: „Szünet”, „Hosszú szünet”. Ezáltal hangot kap - csak más minőségben - mint női párja, akire végig rezonál. Mindkét színésznél szövegkönyv van, lapozzák, néha olvasnak, bele-bele pillantanak. Hogy ez azért van-e, mert a színészeknek a francia nem az anyanyelvük, és egyfajta biztonságként szolgál, vagy mert a néhány napja bemutatott előadás nem készült el? Nem fontos, mert nem zavar. Kathryn Hunter és Marcello Magni színészete már nem is játék, hanem létezés, a színjátszás olyan tudása, amely csak a legnagyobbaké. A közönség együtt érez, lüktet velük, az előadás végére a színészek által megélt érzések a néző saját tapasztalataivá lesznek.
A szövegkönyv lapozgatása plusz mélységet, értelmezést nyer, a szöveg különválik az embertől, a benne lüktető élettől. Ugyanolyan eszközzé válik, mint mindazok a tárgyak, amelyekbe Winnie kapaszkodik, hogy értelmet, keretet adjon életének. Amikor ez elfogy, akkor már csak énekel, és amikor már ez sincs, akkor csak egy marad: Willie felé nyúló keze. Megfogni már nem tudja, de a tekintetével még megsimogatja.
Infó:
Samuel Beckett: Oh les beaux jours (Oh, azok a szép napok)
Rendező: Peter Brook
Théâtre des Bouffes du Nord
Párizs
Október 7. -16.
