Bő két évvel ezelőtt egyik napról a másikra fiatalok tömegei árasztották el az iraki városok utcáit, elégedetlenek voltak az őket körülvevő áldatlan állapotokkal: a munkalehetőségek hiányával, a megbízhatatlan és rossz minőségű közszolgáltatásokkal, valamint a mindent átható korrupcióval, az urambátyám-rendszerrel. Egyszerűen nem láttak arra lehetőséget, hogy hazájukban tisztességesen boldoguljanak, amiért a velejéig romlott politikai elitet okolták. Elegük volt abból is, hogy Irak az amerikai-iráni geopolitikai vetélkedés színtere, önállóságra vágytak, a külföldi befolyás kiszorítására.
Rendszerváltást akartak, ennek jegyében előrehozott választást követeltek és a helyi szinten beágyazottabb jelölteknek kedvező, kisebb választókerületek létrehozását. Teljesült ez a két kívánságuk: az iraki választópolgárok vasárnap, a Musztafa al-Kádimi iraki miniszterelnök vezényletével megreformált szabályok alapján, idő előtt az urnákhoz járulhatnak. Papíron ez egy kihagyhatatlan lehetőséget jelentene a változásért elkötelezett erőknek, akiket a közvélemény jelentős része támogat - a washingtoni székhelyű Iraki Békét Segítő Központ (EPIC) júliusi felmérései szerint akár a szavazatok 38 százalékát is bezsebelhetnék. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű.
A hagyományos pártoknak a választási reformok kidolgozásakor saját maguk felé hajlott a keze. A tüntetők által követelt kisebb választókerületek ugyan létrejöttek, de úgy húzták meg azok határait, hogy az a jelenlegi politikai elitnek kedvezzen. A 2019-es, úgynevezett Tisrín (októberi) forradalom prominens aktivistáinak viszont már az is komoly kihívást jelentett, hogy egyáltalán rákerülhessenek a szavazólapokra, ugyanis sem jogi, sem pénzügyi szempontból nem könnyítették meg az új politikai erők felemelkedését - amint erre Szádzsad Dzsijád iraki politológus, a tekintélyes London School of Economicsnak írt tanulmányában is rámutatott. Egy-egy új párt megalapítása minimum 40 millió iraki dinárt (nagyjából 8,4 millió forintot) kóstál, egy képviselőjelöltnek pedig az indulásért 10 millió dinárt (2,1 millió forintot) kell befizetni, aminek csak akkor kapja vissza a felét, ha mandátumot szerez.
Még a pénznél is nagyobb visszatartó erő azonban az aktivisták számára, hogy jelöltségükkel az életüket kockáztathatják. A politikai elithez kötődő milíciák, főleg a szomszédos Irán által támogatott síita fegyveres csoportok már 2019 őszén, a biztonsági erőkkel karöltve megkísérelték csírájában elfojtani a forradalmi hangulatot. Véres fellépésük mintegy ezer áldozatot követelt, de a bagdadi Tahrír téren és más közlekedési csomópontoknál tábort verő tüntetők mégis kitartottak, a rendszeres demonstrációknak végül a tavaly márciusban Irakba is begyűrűző koronavírus-járvány vetett véget. A tiltakozások időről-időre újra fellángolnak, ám a milíciák sem maradnak tétlenek: a hangadók elleni célzott merényletekkel folytatták a forradalmárok megfélemlítését irányuló törekvéseiket. Minél nyíltabban, látványosabban száll szembe egy aktivista a fennálló rendszerrel, annál nagyobb veszélyben van. A Kádimi vezette kormány és a hatóságok tehetetlenek a fegyveres csoportokkal szemben, ahogyan ez már többször is bebizonyosodott. Az iraki miniszterelnök legutóbb májusban egy prominens aktivista meggyilkolása után a sarkára állt, de ennek a próbálkozásnak is fiaskó lett a vége, a milíciák erődemonstrációjukkal meghátrálásra késztették a biztonsági erőket, a merénylet elrendelésével gyanúsított milicista pedig szabadon távozhatott.
Mindezek fényében cseppet sem meglepő, hogy a Közel-Kelettel foglalkozó Washington Institute for Near East Policy (WINEP) összesítése szerint csupán három olyan párt áll rajthoz, amely a tömegtüntetések mögött álló mozgalmakból nőtte ki magát. A nyilvántartásba vett 3243 jelölt közül - a függetlenként indulókat is beleszámítva - kevesebb, mint kétszázan vannak a forradalompártiak, akik nem egyszer egymással versenyeznek a szavazatokért. Esélyüket tovább rontja, hogy a tömegtüntetések szószólóinak legnagyobb része a szavazás bojkottjra szólít. Egyrészt a felvázolt visszásságok miatt úgy látják, nem adottak a feltételek egy tiszta választásra, amelyen a jelöltek egyenlő esélyekkel indulnak a mandátumokért. Másrészt pedig úgy látják, hogy a magas részvétel csak a korrupt politikai elitet legitimálná, de változást nem lehetne elérni.
Az iraki fiatalok jelentős hányada sem hisz abban, hogy a forradalompárti jelöltek képesek volnának bármit elérni, és a korábbi szavazások során előforduló kisebb-nagyobb csalások miatt bizalmatlanok a választás intézményében is. A rendszerváltást akaró erők valamennyi szimpatizánst azért biztosan tudnak majd mozgósítani, már csak annak is köszönhetően, hogy a köztiszteletben álló és a Tisrín forradalom céljaival nyíltan szimpatizáló Ali al-Szisztáni síita nagyajatollah múlt héten voksolásra buzdította az irakiakat. Mindazonáltal az általános apátia miatt már az is rendkívüli siker lenne számukra, ha pár tucat mandátumot szereznének a 329 fős parlamentbe.
Általában véve azonban nem lehet arra számítani, hogy a vasárnapi választás felforgatná a politikai erőviszonyokat. A rendszerbe beágyazott, hagyományos pártok között előfordulhat némi átrendeződés, de várhatóan egyetlen pártszövetség sem szerez többséget a parlamentben. A képviselőcsoportok várhatóan megint konszenzusos alapon, hosszas tárgyalásokat követően döntik el, hogy ki legyen a miniszterelnök. Nem kizárt, hogy a tavaly kinevezett Kádimi a helyén maradhat. A kormányfő belpolitikailag kevés eredményt mutathat fel, hiába bizonygatta rendszeresen reformok iránti elkötelezettségét, a pártok nem hagyták, hogy szavait tettekre váltsa. Külpolitikailag azonban annál látványosabb sikereket ért el, például tárgyalóasztalhoz ültette az egymással rivalizáló Szaúd-Arábiát és Iránt, nemzetközi konferenciát rendezett a regionális feszültségek enyhítése érdekében, valamint ügyesen lavírozott az Egyesült Államok és perzsa állam között. Márpedig ezek sokat nyomnak a latban, kiváltképp, hogy az iraki pártok mindig arra törekszenek, hogy Washington és Teherán számára egyaránt elfogadható miniszterelnököt találjanak. A legvalószínűbb forgatókönyvnek tehát az látszik, hogy az utcákon időnként megmutatkozó forradalmi hangulat ellenére Irakban minden marad a régiben.
