Országjelkép persze az a kórterem, amit Gyurkovics Tibor 1972-ben megírt a Nagyvizit című, erősen valóságalapú abszurdjában. Egyről a kettőre nemigen jutó országé, ahol a kórház ablaka alatt állóvízben dagonyázó békák kurjongatnak, és ahol amiatt is csaknem ölre mennek a betegek, hogy kinyissák-e az ablakot, vagy inkább zárva tartsák. Ha úgy tetszik, beengedjék a külvilágot, vagy próbálják struccként homokba, illetve párnába dugni a fejüket, megpróbálni nem látni, nem hallani semmit. De ez a hatalmas igyekezet dacára sem megy, a zordon külvilág betör az ajtók, falak közé, roncsolja az idegrendszert, befolyásolja a magánéletet, hatással van egészségre, betegségre. Gyurkovics megírta, hogyan jutnak zsákutcába emberi kapcsolatok, és hogy jut zsákutcába a szocializmus. Nem biztos, hogy ezt is meg akarta írni, de áthallásosan ez mindenképpen ott volt a Pesti Színházban jeles színészek parádéjával tartott, Kapás Dezső által rendezett ősbemutató értelmezései között. Nem véletlen, hogy a fő kultúrkorifeus, Aczél György a meghívás ellenére nem engedte Firenzében vendégszerepelni az előadást, nehogy már a szocializmust betegnek tartsák, kórházzal azonosítsák.
A nagy siker után a darab azóta is viszonylagos rendszerességgel fölbukkan különböző teátrumok repertoárján. Most a Karinthy Színház új vezetése akkora fantáziát látott benne, hogy a regnálása alatti első produkciónak választotta. A premierközönség jelentős része kicserélődött, és magamon kívül kritikus kollégát nem sikerült felfedeznem. Azt pedig soha nem fogom megszokni, hogy a színház alapítója, Karinthy Márton nem fogadja a publikumot a hétköznapi előadások zömében is. Nem sugározza magából házigazdaként azt a családias hangulatot, ami a teátrumára is jellemző volt, és afféle kommunikációs fenoménként nem vált szinte bárkivel néhány kedves szót az előtérben, amit betölt áradó személyiségével. Azt is magától értetődő kedvességgel tudta fogadni, ha megmondták neki, hogy nem tetszik az előadás. Soha nem felejtem szelíden barátságos mosolyát, amikor azt közöltük vele, hogy most éppen inkább lelépnénk a szünetben. Bírta a kritikát, és legközelebb ugyanolyan jól fogadott bennünket.
Nem sokkal azután, hogy meghalt, én vezettem a színházban azt az emlékestet, amelynek során a színpadon sokan elmondták, hogy itt minden az ő szellemiségében megy tovább, mindenki, még a jegyszedők is maradnak. Földes Eszter, aki már korábban is játszott az újbudai színházban, és befejezte Karinthy utolsó rendezését, a Veszélyes fordulót, azt mondta, elolvas valamennyi darabot, ami valaha itt ment, hogy pontosan megértse őt. Olyan naiv voltam, hogy próbáltam hinni ebben a megható összetartásban, ami igen hamar széttartássá, szópárbajjá, nyilatkozatháborúvá vált, és többek távozásával járt. Hogy a Magyar Teátrumi Társaság kötelékébe került a színház, és hogy az élére a Nemzeti 28 éves színészét, Berettyán Nándort nevezték ki, aki korábban egyetlen előadást sem látott a Karinthyban, annak bőven lettek negatív visszhangjai. A botrány többeket érdekelt, mint a mostani produktum.
Az elején kissé porosnak, némiképp unalmasnak érzem a produkciót, csaknem olyannak, mint amikor a színészek felmondják a szöveget. Aztán valami beindul. Hatni kezd a tragikomédia, amikor siralmas dolgokon nevetünk, az a vitriolos, akár fekete humor, ami ezen a tájon rendszeresen sokat segített a túlélésben. Szerepe szerint is a prímet Badariként Koncz Gábor viszi, aki nyugodtan doktorálhatna a műből, amit háromszor meg is rendezett. Az ősbemutatón még a fiatal, munkanélküli, törött lábú kaszkadőrt, Fazekast adta, Badari szintén volt már, nem is egyszer. Nagyhangú, szekánt alak, aki valószínűleg nem vitte túl sokra, de a kórteremben dirigálni akar. Hol hízelkedő szóval, hol határozott utasítással ugráltatja Fazekast. Koncz érzékelteti az éles hangulatváltásait, a basáskodástól a kétségbeesésig, hiszen a műtétje óta fel sem tud állni, előre sejthető, hogy soha nem jut ki innen élve. Az már Gyurkovics abszurd humora és totális figyelmetlenség, hogy mégis lúdtalpbetétet kap ajándékba. A Peller Károly által játszott Fazekas a fő renitens. Nem hajlandó elfogadni az értelmetlenül diktatórikus, mégis káoszhoz vezető kórházi szabályokat. Egyszer meg is lóg, bár visszajön, tán ő is túlzottan hospitalizálódott, meg aztán nagy nőcsábász, és itt kéznél van számára a csinos ápolónő. Bacsa Ildikó nyilvánvalóvá teszi, hogy másnak nincs annyira kéznél, nem töri magát a betegek megfelelő ellátásáért, elfelejt, amit csak lehet. Az ugyancsak felszínes, Nagy Balázs adta főorvosra is kacsintgat, aki inkább öntömjénezve mesél Baronits Gábor kisdoktorának tudományos konferenciáról, külföldi utazásról, mintsem a betegekkel törődne. Erős jelenet, amikor szinte rájuk sem hederít, pedig a legsúlyosabb, már kétszer műtött, állítása szerint elfuserált beteg, Ujréti László megszemélyesítésében provokatívan hörög, vészkiáltásokat hallat, látványosan, tüntetően hánykolódik. F. Tóth nevű férfiként Fellinger Domonkos nyúlik el naphosszat az ágyán. Örökösen féltékeny az őt amúgy tényleg nem látogató feleségére. Aztán amikor Ibiként végre-valahára tiszteletét teszi Szilágyi Ágota, felbosszantják egymást, érdemben képtelenek bármiről is beszélni. Ziccerszerepet kapott Juhász Róza, minden lében kanál takarítónőként. Kicsit olyan, mint az udvari bolond, élesen lát, és tőle eltűrik, hogy bármit ki is mondjon, kifecsegjen. Ilyenkor lerí róla az önelégültség, miközben a társadalmi hierarchia legalján, apró szívességeket téve a betegeknek sóváran tartja a markát. Orrát fent hordó, fontos illetékes elvtársként, és talpnyaló sofőrjeként, betoppan még Mihályi Győző, illetve Lázár Balázs. Borbélyként, misztikus figuraként, tulajdonképpen a halálként, de legalábbis annak előszeleként, Németh Gábor bolyong az épületben.
Szép kis „gyülekezet” ez így együtt. Társadalmi kor- és kórkép. Az egyről a kettőre nem jutás megtestesülése. Szabó K. István épkézláb módon színpadra tette a darabot, ami ma is működik. Nincs különösebb kitaláció, fene nagy szárnyalás sincs, de átélhetővé válik a bezártság - ami lehet társadalmi kaloda is - iszonyata, a reménytelen helyzet, amiben könnyen egymásnak esnek az emberek. Közös érdem, hogy a szerző szándékai szerint ezen még nevetünk is. Lényegében az is mulatságos, amikor értesülve arról, hogy esetleg más kerül a helyére, a főorvos összeesik és elterül a földön. Bohózatba illő, amilyen kétbalkezesen próbálnak neki segíteni, vagy éppen tesznek rá. Arra megy össze a függöny, hogy nem tudjuk, él-e, hal-e. Ez jelzi, hogy az a zűrzavar, fejetlenség, amiben csaknem mindenki hospitalizálódik, már annak sem életbiztosítás, annak sem jó, aki a hierarchia tetején van.
