Nem várt már ekkora boldogságot azokban a vészterhes időkben. Kolozsvári nyaralásán levéltári kincs nyomára bukkant. Értő szemével meglátta, hogy Tótfalusi Kis Miklós erdélyi betűmetsző mester elveszettnek hitt amszterdami betűmintalapja (készült 1683–89 között) kivételes dokumentuma az európai kultúrának: az úgynevezett „hollandi antikva” láncszem a középkori kódexek kézírásából kifejlődött Garamond, illetve Bodoni XVIII. századi, geometrikus, klasszicista betűtípusa között.
Kner Imre (1890–1944) élete a betűk körül forgott. Ősei vándor könyvkereskedők és könyvkötők, apja a Gyomán nyomdát alapító Kner Izidor. A Kossuth Lajos utcai házban, ahol született, két szobát lakott a népes család, a többiben a műhely volt. Könyvek között nőtt fel. Elleste a mesterség csínját-bínját, éjszaka gyertyafénynél szépirodalmat olvasott. Lipcsei diákévei után, tizenhét évesen vette át a nyomda műszaki vezetését.
Nemzetközi szaktekintéllyé vált a minőségi munkájáról ismert cég élén, a párizsi világkiállítás nagydíjasa. Kisebb szóközökkel arányosabb, letisztult szedéstükröket tervezett, tipográfiai reformja teremtette meg a modern magyar könyvet. Bartók, Kodály, Kassák, Moholy-Nagy tisztelte, becsülte. Dísztárgy helyett a tartalom „testre szabott köntösét” akarta létrehozni igényes kivitelű, nagy példányszámú, megfizethető könyvekkel.
„A tömegek lelkét meg kell nyitni az élet értelmét adó szépségek megértése, átélésének lehetősége előtt”, vallotta. Kiadta a Kner-klasszikusok sorozatot, valamint kortársakat Kosztolányitól Szabó Lőrincig, Balázs Bélától Szabó Dezsőig. A népműveléstől remélte, hogy sikerül kilábalni a kulturálatlanság félfeudális, korrupt mocsarából. Nyugatias polgári demokráciáról ábrándozott; a szocializmustól elvette a kedvét a Tanácsköztársaság.
Vállalatot vezetett, szakmai tárgyú cikkeket írt, tanított is, ám a tipográfia maradt a gyönyörűsége: a háromkötetes Goethe minden lapját személyesen komponálta. Szerette volna, ha minél több olvasóhoz jutnak el alkotásai, ezért elhatározta, 25 ezer kötetet közkönyvtáraknak ajándékoz (1935). Ám a cenzorok visszautasították Thomas Mann, Alekszej Tolsztoj és mások műveit, így ezek szakszervezeti munkáskönyvtárakba kerültek.
Öccse, Albert Amerikába ment a háború elől, tervező-grafikusként dolgozott Chicagóban haláláig (1976). Kner Imre azonban „jobban aggódott a haza, mint a saját sorsáért” (Haiman György nyomdatörténész). Könyveit mentette: a legbecsesebbeket, végrendeletnek beillő ajánlással, a debreceni egyetemi könyvtárnak adta. Rezignáltan jegyezte meg a Tótfalusi-betűmintalap szenzációs felfedezéséről 1942 végén: „Kétlem ugyan, hogy másnak, a mai világnak is olyan fontos dolgok-e ezek, mint nekünk, de hát nekünk egyelőre ilyen fontosak.”
Egy görög betűs szedéssel foglakozott, amikor elvitték. A sárvári internálótáborból gyalog indították útnak Mauthausen felé. A magyar könyv tudós-művész megújítója, a hollandi antikva szerelmese lemaradt fogolytársaitól az erőltetett menetben, egy őr az út szélén agyonlőtte.