Megfigyelésem szerint a mai magyar sportmédia jellemzője a feltűnő kritikai érzék, ha – mondjuk – a Barcelonáról vagy a Real Madridról van szó, ellenben még véletlenül sincs kifogásolás, ha a felcsúti, a kisvárdai vagy a mezőkövesdi fiúk játszanak, mit játszanak: brillíroznak. Hasonló a helyzet a légiósokkal. A Manchester City meg a PSG urai bujdokoljanak el, tényleg nem átallanak ennyi külföldi játékost szerződtetni? Ám mindjárt más az idegen labdarúgók fekvése, ha azokat az Üllői útra, Székesfehérvárra, Kisvárdára hozzák, bár kétségkívül van különbség, mert nálunk az import nagyrészt állami pénzből zajlik, ráadásul az itt próbálkozók túlnyomó többsége mintha másképp muzsikálna, mint a manchesteri vagy a párizsi művészek. Igaz, a TGV-vel sem vethető egybe a felcsúti kisvasút, ahogyan a Matyó Múzeum se konkurál a Louvre-ral...
Mindezt csak azért említem, mert a felhajtás irgalmatlannak tetszik, de nem hat. Az egekbe emelt hazai NB I legutóbbi fordulójának hat mérkőzését már megint csupán 13 799 néző szenderegte végig a helyszínen, az átlagos látogatottság 2299 volt. A Fővárosi Állatkertben a Covid miatt tavaly májusban, az újranyitás után maximalizálták a jegyvásárlási lehetőséget, legföljebb két és fél ezer embert engedtek be naponta. Igaz, nem csupán másfél-két órára, de ez akkor is elgondolkodtató. Volna. A magyar első osztály fényűző stadionjainak szűnni nem akaró ürességén senki nem meditál, nyilván azért sem, mert mindenki tisztában van azzal: olyan az érdeklődés, amilyen a színvonal.
Ezt még az agitátorok is tudják, csak nem mondják. Pontosabban: egészen mást mondanak. Ám a köz közömbös.
Némi izgalmat legföljebb az okoz, ha hír érkezik Debrecenből: „Tömegverekedés volt a DVSC–Fehérvár mérkőzés előtt.” A hallgató-olvasó nem hisz a fülének-szemének. „Lehetetlen – dünnyög magában. – Hogy lett volna tömeg?” Az viszont könnyen befogadható: „Hátrányos helyzetű gyerekek vették birtokba a pályát.” Nem érdekes, az információ honnan eredt, hiszen a beszámoló a jótékonysági eseményről bárhonnan származhatott volna, az NB I ugyanis tele van többszörösen hátrányos helyzetű, nevezzük így, gyerekkel.
De őket akkor is varázslóknak láttatják.
Az ilyesminek idehaza komoly hagyománya van. A hajdani kabaréjelenetben a következők hangzanak el: „Mi az önök államformája? – Királyság. – S ki a királyuk? – Királyunk nincs, kormányzónk van. – Ki a kormányzó? – Vitéz Horthy Miklós ellentengernagy. – És van önöknek tengerük? – Nincs.” Erre hajaz napjainkban az űrkutatás miniszteri biztosa. A múltkor egy tévévitában néztem a vehemens asszonyt, lehengerelt egy megszeppent küzdőfelet, aki a letámadástól a súlytalanság állapotába került, akár Farkas Bertalan a Szojuz–36 fedélzetén. A hölgy másutt hasonló határozottsággal említette, ellenvetésnek helye nincs: hazánknak három esztendő alatt több évtizedes lemaradást sikerült pótolnia az űrkutatás területén. Mégis az az érzés, az űrinő egyelőre nem űrhajót, csak szekeret tol. Jó, adjuk meg, ami jár, űrszekeret.
A földön maradva: az Újpest együttese a Megyeri úton 3-1-re kikapott a Gyirmóttól, a Honvéd csapata a 94. percben elért góllal győzte le 2-1-re a Kisvárdát. „Bocsánat, mitől kapott ki az Újpest?” – kérdeznék a régi kabaréban. „S mit győzött le a Honvéd?” Kezdhetnénk betűzni, hogy Gy mint Gyula, i mint idomár, r mint rózsabimbó. Kispesten bizonyos Zinédine Machach döntött. Anyukája algériai, apukája marokkói. A mai magyar fősodor az efféle bevándorlóktól szokott oly annyira irtózni. De ez nyilván a mi migránsunk, nem úgy, mint Szűcs a Meseautóban, mert az nem a mi Szűcsünk, hanem az ő Szűcsük volt, ahogyan azt Halmos Aladártól, alias Kabos Gyulától tudjuk. Jelzem, a káprázatos komikus New Yorkban hunyt el 1941-ben. Azért ott, mert Magyarország korabeli uralkodó körei szerint ő nem volt magyar.
De persze máig a miénk. Nem úgy, mint a huszonegyedik századi magyarfutball (egyben). Azzal kapcsolatban hiába folyik a színleg zavartalan propaganda, a kiüresedés azt mutatja: az oltás nem működik.
