Útikalauz a vershez című könyve huszonöt magyar írás elemzésén át visz közelebb a költészethez. Miért tartotta fontosnak, hogy szülessen egy ilyen kiadvány?
Az irodalomban kevés az ismeretterjesztő mű, bizonytalan, hogy mi az irodalmi ismeretterjesztés. Míg a fizika vagy a kémia területén az ismeretterjesztésnek világos a létjogosultsága, mert élesen elválik, mi a tudomány és mi az ismeretterjesztés, addig az irodalomban ez kevéssé különül el. Irodalmi tényről ritkán lehet fényképet készíteni vagy érdekességeket mondani, és amiről lehet (egy eseményről vagy egy életrajzról), az periférikus az irodalom lényegéhez, a művekhez képest. Érdekelheti az olvasót, hogy milyen kocsin utazott Petőfi vagy hol élt Csokonai, de ahhoz képest, hogy ők költők voltak, ezek nem lényegesek. Ezért nehéz az irodalmi ismeretterjesztés, különösen az ifjúságnak szóló.
A kötetben izgalmas választások vannak, például Várady Szabolcs merész limerikje, vagy Varró Dániel ha szívemen a félelem című, futballt és költészetet összekötő műve. Elsődleges szempont volt, hogy eltérjen az ismert költők, versek vonalától?
A kötetben csak magyar versek szerepelnek, mert a lírában a nyelvnek kitüntetett szerepe van. Fontosnak tartottam, hogy kortárs versek is legyenek benne, és nem akartam leválasztani a kortársakat a klasszikusokról: nem úgy van, hogy voltak az unalmas régiek, és vannak az izgalmas kortársak, de nem is úgy, hogy voltak a régiek, akik még tudtak írni, és a kortársak, akiknek a munkája mulandó. Az irodalom és az egész kultúra egyetlen szerves folyamat, amelyben a régiek inspirálják a maiakat, a maiak újraértelmezik a régieket. Arra is igyekeztem figyelni, hogy a közelmúlt jelentős költői – Petri György, Orbán Ottó, Tandori Dezső, Fodor Ákos – szintén szerepeljenek benne, mert kiváló költők, de még nem kanonizálódtak úgy, mint Petőfi vagy Csokonai. Szempontom volt az is, hogy megmutassam, hányféle lehet a vers, hogy nem egyetlen költészeteszmény lehet érvényes, és hogy az irodalom végtelenül gazdag, sok mindenről és sokféleképpen szólhat.
A hosszabb művek felé kanyarodva: többször hangsúlyozta, szükség lenne a kötelező olvasmányok átdolgozására, és fontos lenne, hogy az eltérő képességű, érdeklődésű osztályok más-más könyvekkel foglalkozhassanak.
A kötelező olvasmány különösen nehéz kérdése az irodalomtanításnak. Ha bármilyen nehéz verset bevisz a tanár az órára, felolvassa, foglalkoznak vele, lezáródik egy óra alatt. De ha egy regényt elemeznek, azt előre el kell olvasniuk a gyerekeknek, és ha elolvasták, muszáj vele két-három hetet foglalkozni, akár tetszett nekik, akár nem. A mai helyzet minden eddiginél rosszabb, mert a korábbi tantervek választási lehetőségeket kínáltak. Továbbá figyelmesebben igazodtak ahhoz, hogy az irodalomtudomány mit tart értéknek, és nem akartak valamiféle ideológiai üzenetet átadni. Ilyen utoljára a hatvanas években volt, a hetvenes évektől felszámolták az ideológiai üzenet szempontját az olvasmánykijelölésben. Emellett minimálisra csökkentették a kortárs irodalom és az ifjúsági irodalom szerepét. Képzelje el: van évfolyam, ahol az ifjúsági irodalmat a Robinson Crusoe jelenti, amelynek korszakos jelentőségét nem kérdőjelezem meg, de egyáltalán nem egy mai gyereknek szóló ifjúsági mű.
Ha Ön javasolhatna néhány kötelezőt, melyek lennének azok?
Bizonyos, hogy mindenhol az iskolától, az életkortól, a településtől, az iskola szubkultúrájától függővé kellene tenni az olvasmánylistákat. Ezért félve mondanék műveket, de legyen. Arra, hogy a gyerekeket becsábítsuk az irodalomba, remek lehet ötödikben a Harry Potter-sorozat. Hatodikosoknak szólhat Michael Ende Momo című regénye, amely gyönyörűen beszél az idő személyes vagy elidegenedett felhasználásáról. Hetedikben többször tanítottam egy szinte ismeretlen regényt, a Min mester inasát, amely fontos dolgokra nevel – a munka szeretetére, a gondosságra, a tapintatra. Nyolcadikban különösen a lányok nagyon szokták szeretni az Abigélt, Szabó Magda regényét.
Szintén sokszor elhangzott már, nélkülözhetetlen lenne az irodalomoktatás reformja. Nemrég azonban a korábbinál is korlátozottabb Nemzeti Alaptantervet (NAT) vezettek be.
Véleményem szerint a mai oktatási dokumentumoknak katasztrofális következményei lesznek. Létrehoztak egy új NAT-ot, majd a kerettanterveket, azok alapján az érettségi szabályzatot. Az érettségi pedig mint kimeneti szabályozó sajnos tudja azt garantálni, hogy egy tanár azt tanítsa és csak azt, ami az érettségin előkerülhet. Az olvasásnak, és annak, hogy a felnövekvő nemzedék fog-e olvasni, súlyosan árt mindez.
Kevesebb szövegértést és több lexikális tudást követel majd az érettségi.
Egyrészt olyan mennyiségű szöveget kell megismertetni a gyerekekkel, amit nem lehet, vagy csak úgy, hogy a tanár a táblánál magyaráz, és a gyerekek azt leírják, miközben a szövegekkel alig találkoznak. Úgy van túlterhelve a tanterv, hogy az értelmesen elvégezhetetlen. Másrészt az írásbeliben bevezették az irodalmi-műveltségi feladatlapot, ami teljesen indokolatlan: nem olyan az irodalom természete, hogy érdemes lenne tárgyi elemeket kérdezni. Azt kell számonkérni, ami a szövegek mélységben történő megértéséről tanúskodik. Emellett a szövegértést is kibővítették nyelvtani és szövegértési feladatlappá, ami tehát rákérdezhet a nyelvtani ismeretekre is. Persze, ismerem az ellenérvet: olyanról mondok kritikát, amit még nem ismerek. Ez igaz, de egy egész ország fog úgy felkészülni, hogy senki nem ismeri a feladatokat, és még semmiféle segítség nincs.
Mindez azt is jelenti, hogy választania kell a tanárnak: olvasó emberek vagy jól érettségiző diákok?
Így van, és teljesen abszurd, hogy ez a két cél szemben áll egymással. A tananyagot a régebbi korok irodalma felé tolták vissza, kortárs irodalom alig van benne. Az érettségi tételsor nagyobb részét bebetonozták, például hat helyett tíz életmű kötelező. Poros, nem nagyon érthető, adatokban gazdag, bár megtanulható, de minek kéne megtanulni… – ebbe az irányba vitték el az irodalomtanítást. Mindezt ráadásul egy olyan korszakban, amikor az olvasás visszaszorulóban van: a számítógépek és az okostelefonok miatt egyre hátrébb kerül, kevesebb időt töltenek a gyerekek szépirodalom olvasásával. Egy eleve defenzívában lévő területet gyengítenek tovább.
Hogyan adódik ezekhez a nyáron elfogadott homofób törvény?
A homofób törvénynek semmilyen oktatási következménye nem kell hogy legyen, mert semmi nem tartozik alá. Nincs egyetlen olyan sora az irodalomnak, amely arra biztatna valakit, hogy váltson nemet, ahogy „szexuális propagandáról” sincs szó. Azt kellene mondani, hogy a törvénynek semmi köze a magyartanításhoz – ahogy a kergemarhakór elleni vakcina beadását szabályozó jogszabálynak sincs. De mivel ki van hegyezve az oktatásra, olyan, akár egy fölemelt ostor: nem tudni, mikor és kire csap le. Arra alkalmas, hogy megfélemlítsen tanárokat, diákokat, szülőket, iskolavezetőket, és ezzel fog bajt okozni.Ugyanakkor nem csak ez a törvény született meg nyáron, hanem az új tankönyvek is, amelyek a korábbiaknál is rosszabbak. Rendkívül rövid idő alatt készültek, és tökéletesen alkalmazkodnak a kerettantervhez, szemléletben, értékrendben, világlátásban. Ez együtt tényleg katasztrofális állapotot teremt.
Ha holnaptól Ön dönthetne az irodalomtanítás alakulásáról, min változtatna elsőként?
Nem úgy gondolkodnék, ahogy most az oktatáspolitika és az egész politika. Nem úgy gondolnám, hogy ki kell dobni mindent, ami eddig született, és megalkotni három hét alatt a hibátlant. Most ez történt, és így születtek egyre rosszabb és rosszabb törvények és tankönyvek. Ám a rendszerváltás óta számos kiváló pedagógiai munka született – tankönyvek, tantervek, tanmenetek, munkafüzetek, oktatási segédletek –, amelyek részben érthetően, részben indokolatlanul feledésbe merültek. Fel kellene mérni, mi mindent alkotott a szakma az elmúlt évtizedekben, és ami értékes, időtálló, azt használjuk újra. Amíg létezett szabad tankönyvpiac, addig egymással párhuzamosan lehetett hat-nyolc könyvből válogatni, amelyek közt volt jó, rossz, könnyebb, nehezebb. Azért tudtak kiváló tankönyvek is keletkezni, mert volt levegője, tere annak, hogy keletkezzenek. A tanárt végre ismét alkotó értelmiséginek kellene tekinteni, aki egy gazdag kínálatban a tisztes szakmai tudás alapján képes felelős döntéseket hozni.
Infó
Fenyő D. György: Útikalauz a vershez
Pagony Kiadó, 2021
Illusztráció: Gráf Dóra.
