Már A szeleburdi családban is az egyik kedvenc jelenetem volt a fikusz megsétáltatása. Kinőtte a lakást, nincs hely, valamit tenni kell. Leviszik a parkba, de amikor este szemerkélni kezd az eső, megsajnálják, hiszen a fikusz a szoba melegéhez van szokva, nem a kinti cudar körülményekhez, így aztán nekiveselkednek, és visszahozzák. Már akkoriban éreztem, hogy ez egy vízválasztó, és az embereket igazából fel lehet osztani levivősökre és visszahozósokra. Mert a legkitartóbb növény- és állattartók életében is eljöhet a pillanat, amikor meginognak: költözéskor nem viszik magukkal a gumifát, elpasszolják az akváriumot, másra hagyják a hörcsögöt. Nálunk, Szatmáron és Kolozsváron elég sok kóbor kutya jelezte, hogy sok levivős él közöttünk. És ők voltak a leglátványosabbak: a vécébe öntött aranyhal vagy a lakótelep szélén hagyott filodendron nem nagyon tűnik fel senkinek.
Bár a szobanövények kapósak voltak. Ezt onnan tudom, hogy a nyolcvanas években, amikor beköszöntöttek a napsütéses tavaszi napok, a lépcsőházi ablakokhoz vittük ki a növényeket, hogy fürdőzzenek a fényben. Aztán az egyik nap csak a hűlt helyüket találtuk. Addig fel sem merült bennem, hogy a szobanövény olyan érték lehet, amiért a lopást is megéri kockáztatni. Szeppenten néztem az üres párkányra, mert addig nem tartottam különösen sokra őket. Ez főként azért lehetett így, mert a portörlés mellett a növények megöntözése volt a másik állandó feladatom, és kamaszként nagyon tudja utálni az ember az ilyesmit. Méghogy portörlés, amikor épp a nemes világfájdalom kínoz a félhomályos szobámban? Ez olyan, mintha Radnótit képzelném el a vécén. Mégis hogyan egyeztethető össze a Tétova óda mindazzal, ami az illemhelyen történik? (Lásd még Kundera vonatkozó megjegyzését A lét elviselhetetlen könnyűségéből: „A szar súlyosabb teológiai kérdés, mint a rossz”. Egyes teológusok szerint az ember csak akkor kezdett el undorodni a saját végtermékétől, miután kiűzték a Paradicsomból. Vagyis addig csupa költészet volt minden.)
Szóval volt pár év, amíg nem rajongtam különösebben a növényekért. Pedig kisiskolásként még elbűvölten néztem, ahogy a beáztatott és elvetett magokból (ez volt a házi feladat) kisarjad valami felfoghatatlan. Kidugja a fejét a fekete földből és rohamosan növekszik. Mintha csak a saját születésemnek lettem volna néma tanúja. Letaglózott ez a naponta lejátszódó csoda. És csak annyi kellett hozzá, hogy az ember cserépbe dugjon pár babot. Ez szivárgott el valahogy pár évvel később. A növények cserbenhagyása azon a napon érte el tetőpontját, amikor a földszinten lakó Klári néni kétségbeesetten ment fel a szüleimhez, hogy csináljanak valamit, mert Sanyika megátalkodottan püföli a hortenziáit. Csalánnak néztem őket, ez volt a válaszom. A cakkos levelei miatt. Ki tudja, milyen frusztrációt vezettem le ott és akkor a békés növényeken. Talán azt a fordított csodát kellett megtapasztalnom, hogy egy-két botsuhintással bármilyen életet meg lehet semmisíteni, s ez úgy bukhat ki belőlem, olyan ártatlanul, ahogy a reggeli kakaómat hörpintgetem.
Most épp egy vitorlavirág társaságában írom ezeket a sorokat. Nagy dilemmám, hogy vajon elég fényes helyet találtam-e neki ahhoz, hogy rendszeresen virágozzon. Természetesen minden nap beszélgetünk, megkérdem, hogyan telt a napja, jól aludt-e. Magázom, mert így illik. Pár napja viszont Dusi is növénytulajdonos lett. Szinte tudományos alapossággal választott ki magának hat aprócska kaktuszt. És már nevük is van: Tenisz, Forrás, Patak, Galagonya, Édesfa, Aranynap. A profántól jutottunk el itt is a színtiszta költészetig, és most már halálosan komolyan beszélünk arról, hogy ma kicsit morcosabban kelt Galagonya, és Patak tüskéi harciasabbak, mint egy nappal korábban, talán még nem kedvelte meg igazán az új helyét. Drukkolok, hogy karácsonyig mindegyik túlélje, szerencsére a kaktuszok kitartó és makacs példányok, így jó velük kezdeni az ismerkedést.
A nejem is párás szemmel figyeli a hirtelen jött szerelmet. Ő egyébként hadban áll a növényekkel, egyszerűen nincs érzéke hozzá. Amelyik vízigényes, azt kiszárítja, amelyet csak félévenként kellene öntözni, azt valósággal megfullasztja. Szinte látványosan kezdenek hervadni mellette a növények, így aztán a vitorlavirágot sem közelítheti meg. Pesten volt egy szép olajfája, amit imádott. Talán azért is húzta ki majd egy évig, mert nem gondozta. Amikor szóltam neki, hogy időnként öntözni is kellene, észbe kapott, és pár hét múlva már ki is nyiffant az olajfa. Van, ami nem viseli el a szeretetet. Pedig a nagyapja híres volt e tekintetben: direkt esővizet gyűjtött, hogy azzal öntözze mindegyiket. A fikusz akkorára nőtt, hogy kénytelenek voltak odaajándékozni a kórháznak, mert már a plafont verdeste.
Egyszerre volnánk hát levivősök és visszahozósak. Ma például büszkén újságoltam a virágomnak, hogy róla fogok írni, erre máris hozott egy új levelet. Dusi egy nap Tenisz tüskéit számolta meg elmélyülten, mert egy jó gazda minden részletre odafigyel. Egyelőre fel sem merül, hogy megsétáltatnánk őket. De azért nem bánnám, ha a nagy szeretetben nem nyújtóznának túl magasra.